Munkálatok - 55. évfolyam (Budapest, Toldi, 1892)

II. Rész. Eredeti dolgozatok

WÊÊÊÊÊÊKÊKÊÊHÊSKÊÊ

A remete. ^ 87

három napot czellájában töltött. Ez volt — tévé hozzá — a jó öregnek egyetlen kedves emléke az életből.

Aladár erre finom hímzésű selyem erszényt vett elő, melybe két fénykép volt göngyölve : egyik édes anyjáé, másik a négy éves Aladáré. Míg ő az előbbit csókjaiban füröszté, addig Szeréna csodálkozva vette észre, hogy a másik kép az övével azonos.

De hogyan jutott e képhez a remete ? Ez nem lehet a véletlen játéka ; a remetének tudnia kell a Rigócsalád sorsáról, véle Aladár.

— Együtt fogunk az öreghez menni, feleié kedvese ; hozzám bizalmas, kérésemre bizonyára megismertet a kép történetével.

És egy lépéssel közelebb juttat boldogságunkhoz ; addig viseljük békével a Gondviselés kezét. Oh Szeréna szerelmem bátorítson, mely tiszta, mint virág kelyhében a harmatcsepp ! Várd nyugodtan a pillanatot . . .

Éretted mindent Aladár! Csak azt ne feledd, hogy háborgó szivemnek egyedül te adhatod vissza csendes nyugodalmát ! Oh ne hagyj sokáig egyedül, — a női szív gyönge, könnyen megreped . . .

Míg a két szerelmes búcsúzott, Borcsa kitekintett, hogy nem veszélyes-e az úrfi távozása? A következő perczben jelenté, hogy nincs semmi gyanús jel. Még egy kézszorítás, még egy „Isten veled“ s Szeréna és Borcsa magukra maradtak.

Mielőtt történetünk szálait tovább fűznők, látnunk kell röviden ama viszony alapját, amely Aladárt és Szerénát ösz- szefüzte.

Szeréna a kis Aladárral csaknem egyidejűleg került a nagybácsihoz. A nagybácsi ugyanis a módosabb berlini kereskedők közé tartozván, szép vagyonnal rendelkezett. De mit használ a vagyon, ha nincs lármás népség a háznál ? E bajon úgy segített a nagybácsi, hogy Aladárkát — mint láttuk — magához vette.- Ámde Aladárkának játszótárs kellett s erről már a bácsi oldálbordája gondoskodott, ki szomorú véget ért nőtestvérének gyermekét, a bájos Szerénát örökbe fogadta. E percztől fogva benépesült a ház ; a két apró jószág együtt játszott, együtt sírt, együtt nevetett.