Munkálatok - 55. évfolyam (Budapest, Toldi, 1892)
II. Rész. Eredeti dolgozatok
185 A remete. E perczben halk kopogás halatszott, mire csendesség lön ; a jel ismétlődött. Itt van már, susogák egyszerre mindketten. Szeréna egy kis asztal mellé ült s lapozgatni kezdett albumában. Borcsa pedig óvatosan kiment, hogy bebocsássa — Rigó Aladárt. A következő pillanatban Szerénának kezét a nyúlánk, fiatal ur ajkaihoz szorítá. Tehát ismét boldog vagyok ! Megszoríthatom a kezet, amelyért két hónapon át, mint gonosztévőt üldöztek ! Hála az égnek, rebegé a hölgy, hogy megőrzött bujdo- sásodban ! Én is boldognak érzem magamat, hogy fogságomban ismét felkerestél. De tán fáradt vagy . . . Jer kedvesem, ülj Szerénád mellé ! Beszélj, beszélj, merről s csillámlik-e reménysugár számunkra ? Borcsa ez alatt bezárta az ajtót. Most már kibeszélhetik magukat, jegyzé meg hamiskásan ; igaz el is felejtettem mondani, az urfi egészen megszépült, mióta nem láttam. Ugy-e kisasszony megmondtam én, hogy sokkal szebb lesz, ha azt a csúnya szakállat levágatja ? — Borcsa, Borcsa te nagy bohó ! Neked sokkal tartozunk, egészíté ki Aladár ; azután igy folytatá : — Boldogságunk órája közéig Szerénám ! kis türelem s mi Isten és ember előtt egymásé leszünk. — Vajha úgy lenne ! A bú és aggódás már mély barázdákat szántott szivemen : az állarcz elviselhetetlenné vállik s ha felfedeznek, oda minden becsületem , . . Aladár gyöngéden megszoritá hölgye kezét. — Boldogságunk órája közéig — ismétlé. Hallgas csak meg kedvesem ! Hogy a határt átléptük s téged Borcsa gondjaira bíztalak, azóta egyszer találkoztunk ; mint tudod feltűnés nélkül nem maradhattam veled, de támad egy jó ötletem. Egyik barátom ki volt küldve, hogy Magyarország történeti műemlékeit tanulmányozza. Hozzá fordultam, mert bíztam benne. Bejött, fölkeresett, átadta igazolványait s én megkezdém kétes értékű szerepemet. írtam mindenről, ami régi és nem használható. A hatás nagy volt, mindjárt felkaptak. — Épen, mipt Jean Tille — mondá Szeréna. — Jean Tille én vagyok kedvesem ; e név alatt működöm.
