Antoniano Silvio: A keresztény nevelés - 53. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1890)
Második könyv
Senki sem szenved sérelmet, csak a maga részéről. 243 Hogyan merészkedhetnék a föld férge vonakodni, hogy testvérének 100 dénárt, vagyis egy jelentéktelen sérelmet elengedjen, miután Isten 10,000 talentumnyi adósságot engedett el neki, amint erre bennünket Megváltónk az evangéliumban egy szép példabeszédben oktat! A ki tehát Istennél bocsánatra akar találni, bocsásson meg felebarátjának ; ez a törvény, melyet örök Bíránk nekünk adott; s ahogy bántunk felebarátunkkal, úgy bánnak majd velünk is. A gyermekek atyjuk által oktatva lássák be s legyenek meggyőződve, hogy nincs semmi oly megbecstelenítő, mint a bűn és semmi oly tiszteletreméltó, mint Isten akaratának teljesítése. Az igaz erény nem a vak, hazug világ, hanem Isten ítéletétől függ, aki annak idején oly fényesen ju- talmazandja meg szolgáit, hogy a világ fiai bámulni fognak. Akkor büntetésül megnyílnak szemeik, melyeket a bűn most lecsukva tart s telve bánattal a hamis ítélet miatt, melyet az igazak cselekedetei fölött mondottak, azon srzavakra fognak fakadni, melyeket a szentírásban olvasunk: »Mi balgatagok, az ő éltöket bolondságnak állítókés végokét tiszteletnélkülinek. íme, mint szám- láltatnak az Isten fiai közé és a szentek között az ő sorsuk!«1) S minthogy a harag és gyűlölet, melyek bennünk felebarátunk ellen lángra gyúlnak, azon véleményből származnak, hogy nekünk kárt okozott vagy okozhat, azért győzze meg az atya gyermekeit arról, hogy senkisem árthat nekünk annyira, mint mi magunk. Mert az igazi és legsúlyosabb sérelem a lelken elkövetett sérelem, vagyis a bűn, amely azt megfosztja a kegyelem életétől, az ördög szolgájává teszi s az örök büntetésre kárhoztatja ; nincs teremtmény, mely a léleknek árthatna ; ezt csak az ember önmaga teheti meg. Ez be van bizonyítva ama híres Paradoxonban, melyről számos szentatya, különösen pedig a híres aranyszájú sz. János nagy ékesszólással beszélt: »Senki sem szenved sérelmet, csak a maga részéről.« »Nemo laeditur, nisi a seipso.« ') Bölcs. k. 5, 4—5. 16*
