Schneider Vilmos: A szellemekben való újabb hit - 52. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1889)
VIII. Elméletek
|M||P^||PP^|PMPIPPiPP||PPqppp||pBpP|pHpP^PPI|)P^pp||iiHBHB| 436 természet rendje ellen, a mennyiben az ő tulajdon akarata az első és legáltalánosabb természettörvény. E mellett azonban azon jelentékeny különbséget kell szemmel tartani, hogy a természet közönséges menete, az egyszer-mindenkorra belehelyezett erők idézik elő, inig a csodálatos tünemények az isteni akarat és hatásnak közvetetten nyilvánulásai. A természeti erők rendes nyilvánulásai mellett az isteni kormányzás a természetben inkább elrejtett, mint nyilvánvaló. A csoda egy pillanatra fellebbenti ezen fátyolt : az általános, a lényegbe vágó, a személyes ős- és alaperőt, a mely közvetve minden természeti tüneménynél működik, a fő, a végső okot, a mely minden más oknak létet és erőt kölcsönzött, közvetetlenül lehet szemlélni. A hézagban, melylyel az ismeretes oksági viszony megszakítva jelenik meg, az Isten ujja mutatkozik ; a köd által nem fátyolozott tekintet mintegy az isteni hatalom egy sugarát látja a sötét felhőkből elővillanni, a fogékony kedély közvetetlen közelségben az isteni szellem fuvalmát érzi, a hivő fül Istennek hangját hallja. Ezen rendkívüli nyelvről az Isten nem mondhatott le, föltéve, hogy az embereknek közvetetlenül és egyúttal szabadságuk megsértése nélkül nyilatkozni, nekik új tant vagy szabályt kijelenteni, avagy követét hitelesíteni akarta. Azért is a ki tagadja a csodákat, megsemmisíti az isteni kinyilatkoztatásnak látható bizonyítékát és vele együtt nélkülözhetetlen érvét és erőszakoskodik Istennek örök, sérthetetlen jogain. »Tehet-e Isten csodát«, kérdi Rousseau,1) azaz »korlátozhatja-e a törvényeket, a melyeket ő maga hozott ? Ezen kérdést komolyan tárgyalni akarni istentelenségnek kellene neveznünk, ha nem volna képtelenség. Azt büntetni, a ki nem-mel felel reá, nagy tisztesség volna : az ilyen a bolondok házába való. De váljon kicsoda tagadta valaha, hogy Isten tehet csodát?« Az újabb paracelsisták a legkészségesebben engedik meg a csodatényeket, hanem az azokat eszközlő erőt az emberi természetbe helyezik. És ezen »mágikus« emberistenítés, az anyagelvi természetistenítésnek méltó párja : mily esztelenség és mily kegyetlen gúnyolódás, ironia a földlakók millióira nézve, a kik ») Lettres écrites de la Montagne. Amsterd., 1764. Lettre 3.
