Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
kell állniok, hol a ve'gső szükség ezt úgy kiváltja. A nyilatkozat amaz önkényt vállalt szegénységet is védelmébe veszi, mely mindenről lemond, mely a társadalomnak tett szolgálataiért semmi jutalmat sem fogad el, hanem alamizsnaként kéregeti össze azt, a mire élete fentartásához elkerülhetlen szüksége van. Az oly társadalom, mely a lemondás e hősies nyilvánúlását eltiltaná, ezáltal beleavatkoznék az erkölcsi szabadság világába s száműzné a maga köréből a legmagasztosabb erényeket, azon erényeket, melyek a szegénynek lelkierőt nyújtanának a lemondásra, a gazdagot pedig nagyobb fokú áldozatkészségre bírnák. A községek kényszer-kötelességeiről sem az yperni szegényrendeletben, sem az 1581-iki császári szegénytörvényben nincs említés téve. Amennyiben a gazdag alapítványokból ki nem futotta volna, önkénytes adományokban *) bíztak s így van a dolog még máig is a túlnyomóan katholikus országokban, mint Francziaország- ban s az Eszakamerikai Egyesült Államokban. A községek ismételten ellenszegültek a törvényhozás által később megkisérlett kényszer-szegényápolásnak s a szegényadónak. És ennek daczára pld. Francziaországban sokkal jobban gondoskodva volt a szegényekről, mint Angolországban a szegény-adórendszer által. Ha arról van szó, hogy szegényt és gazdagot egymáshoz közelebb kell hozni s ki kell tölteni az űrt, mely a vagyon és a vagyontalanság között 16 III. A hitújítástól a jelenkorig. 1. Az egyházi szegényápolás. *) Angolországban is az 1534/35-iki parlament csakis arra kötelezte a plébániákat, hogy keresetképtelen szegényeiket önkénytes alamizsnából tartsák el, azokat pedig, kik dolgozni képesek, fogják munkára. Csak az egyházi és kolostori javak világiasítása után lépett életbe a szegényadó és az angol Leslie a szegényilletéket megérdemlett büntetésnek tekintette a miatt, amiért Istent, az egyházat és a szegényeket örökségök elvétele által megrabolták. V. ö. D öllinger, Kirche und Kirchen 201. lap. Még VI. Eduárd alatt is kísérletet tettek, nem lehetne-e önkénytes adományokkal segíteni a dolgon. Elrendelte 1551-beh, hogy az alamizsnások évenkint minden községi lakostól tudakolják meg barátságos úton-módon, mennyit volna kiki hajlandó hetenkint a szegények eltartására adakozni. Ha valaki egyáltalán semmit sem akarna fizetni, akkor a prédikátor s a templomgondnok szép szerével igyekezzenek reá hatni. Ha ez sem használna, úgy a püspök hivassa magához s még szónoki képességével is tegyen vele kísérletet „és igyekezzék belátása szerint alkalmas eszközökkel őt felvilá- gosítani^. Ellenben Erzsébet 1563-iki rendeletében börtönnel fenyegeti azt, ki alamizsnát adni nem akarna s felhatalmazta a békebirót és az egyházi elöljárókat, hogy ezek szabhassák meg a fizetendő illetéket. Ugyanezen törvény egy másik rendeletében kimondja, hogy a koldulást azon munkaképtelen egyéneknek, kiknek eltartásáról a plébánia már nem képes gondoskodni, bizonyos kerületekben meg kell engedni. Azonban e rendelet már 1572-ben olykép módosíttatott, hogy a hatóságok egyszerűen fel lőnek hatalmazva, hogy e személyek eltartási költségeit adó alakjában vessék ki és hajtsák be. V. ö. Ehrle i. m. 80. 1.
