Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
A Sorbonne ezen nyilatkozatában teljesen ugyanazon elveket fejezi ki, melyeket a szentirás és az atyák tanítottak. Ama két alapelv, melyeken a keresztény társadalom szükségkép nyugszik, a munkának kötelező volta s a vagyonnak az egész társadalom hasznára való fordítására vonatkozó kötelem, mindenkor alapjait fogja képezni a szegényápolás áldásos működésének. Aki munkaképes, annyit tartozik keresni, hogy necsak magát legyen képes fentar- tani, hanem segélytelen felebarátját is gyámolíthassa. A segélyezésnek rendszeresen kell történnie, azonban ne legyen kényszeradomány, hanem szabad elhatározásból eredő, hogy áldást hozzon mind arra, a ki nyújtja, mind arra, a ki fogadja. A rendszeres segélyezés önkényt kizárja a koldulást. De rendkívüli szükség esetei provideatur, neque unquam indigenae aut advenae sive exteri ad extremam aut extremae propinquam necessitatem huius provisionis gratia redigantur. Proinde ubi aerarium commune minime suppeteret, prohibenda non esset publica mendicatio ; sed neque ob aerarii communis impositionem deobligati sunt divites pauperibus subvenire, quos extrema norint seu propemodum extrema urgeri necessitate. — Deinde per hanc praescriptam formam nullus de bonis suis pro sua devotione pauperibus clam aut palam donare prohibeatur sive impediatur, neque imponatur poena vel mulcta his, qui egenis opera impendunt misericordiae, ac potius frequenti eademque publica exhortatione moneatur populus de bonis a Domino collatis prompto et hilari animo inopibus supererogando elargiri. — Ad haec caveant saeculares magistratus, ne sub pietatis praetextu aut sublevandorum inopum ausu sacrilego ecclesiarum sive ecclesiasticorum proventus et bona quaecunque surripere attractareve praesumant ; id quod non catholicorum est virorum fidelium, sed impiorum haereticorum Waldensium, Wiclevistarum, ac Luteranorum. Nihilominus tamen non inficiamur ecclesiasticis pro suo officio maxime competere piis operibus deservire. — Postremo nullo modo interdicatur publica mendicatio religiosorum mendicantium, ab ecclesia approbatorum. — Caeterum hac forma a debita subventione nullatenus secludendi sunt pauperes vicinorum pagorum, quando tanta laborant inopia, ut ex bonis suis victum nequeant comparare. Tum enim aut mendicatio illis publice concedenda est aut bursae communis beneficio alendi sunt. Nec abs re. Nam et civitates pagis et pagi civitatibus egent ; civitates quoque ipsae aliae aliarum opibus fulciuntur et quae modo opulentae sunt, postmodum terrae sterilitate aut alio quovis eventu fortuito ad inopiam vergunt; ideoque mutuis subsidiis necesse est, eas juvari. Et humanitatis certe est, id aliis sponte concedere, quod velit sibi quisque praestari, ubi magnopere egeat. Nec ista sane proponuntur ad huius novae politiae dissolutionem, quae plurimum domesticae et tranquillae pauperum subventioni hac tempestate conferre dignoscitur et ex qua bona multa provenire et gravia mala tolli constat. Verum ut intelligatur huius modi forma provisionis pauperum nequaquam habenda simpliciter et per omnia tamquam lex naturae immobilis, a qua nullo pacto nullove tempore discedere liceat, cum interpretationem atque modorationem eius prudentum ac piorum virorum judicio relinqui oportere exploratum sit, qui pro locorum, temporum et personarum et caeterarum circumstantiarum qualitate sua norunt judicia moderari. 14 III. A hitújítástól a jelenkorig'. 1. Az egyházi szegényápolás.
