Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
3. §. Az önkénytes községi-szegényápolás főbb vonásai 165 Nagyobb kerületekben vagy tartományokban a helyi szegényápolásban középponti vezetést kellene létesíteni, bogy ennek útján egyes túlterhelt községek pótlólag adományokban részesüljenek, s hogy különösen rendkívüli szerencsétlenség alkalmával, áradáskor, drágaság vagy járványos betegség idején körültekintő belátása szerint segélyt nyújtson. Ez volna nagyjában az önkénytes községi szegényápolás szervezetének alaprajza. Azáltal, hogy az intézeti ápolás kiküszöböl- tetnék s a reáfordított költségek nagyobb kerületekre rovatnánaki megszabadúlnának az egyes községek a legnagyobb tehertől s önkényt el volna érve az, mire Rocholl, Reitzenstein, Adickes s mások az általok felállított elméletekkel törekszenek. Részünkről azonban annyiban eltérünk ezen elméletektől, a mennyiben szorosan ragaszkodunk ahhoz, hogy a tulajdonképi szegényápolásnak, a házi szegényápolásuak szervezete községi jelleggel birjon. Az adományok megszerezhetésére igen nagy befolyással van azon körülmény, hogy azok hovafordítása szemmel tartható és ellenőrizhető legyen. Ha a szegényápolás költségeit nagyobb kerületekre akarnék kiterjeszteni, az észszerű takarékosság csakhamar érzékenyen megsértetnék. Másrészt az ápolásnak egyéni jelleggel kell bírnia, ez pedig csakis a községi szegényápolás keretében divó helyi rendszer mellett lehetséges. Egyéni működés nem képzelhető, ha nincs bizonyos területhez kötve. Az oly szegényápolásnak, melyben e két feltétel nem érvényesül, nincs észszerű alapja. A szegényápolásnak azon helyzetben kell lennie, hogy hozzá legközelebb eső felebarátait, a gondjaira bízott szegényeket szemmel tarthassa. Mielőtt nagyobb társulatokra gondolnánk, előbb eme, a természet és történet alapította két társulatot, a családot és a községet kell megszilárdítani. Mi az intézeti ápolás vezetését szerzetes testületekre kívánjuk bízatni, a házi-szegényápolás terén a községi hatóság mellett a lelkipásztoroknak adjuk a vezérszerepet. Sokan talán a klerikális rendszer túlkapását látják ebben. Azonban a szegényápolás története arról győz meg bennünket, hogy vallásos alap nélkül szegényápolás virágzó és üdvös nem lehet. Nincs szegényápolás lelki ápolás nélkül. Egyébként du Camp Maxime nagyon igaz szavaival válaszolunk: „On a dit: le cléricalisme, voilà l’ennemi. On se paie de mots, comme toutes les fois que 1’ ignorance gouverne.“ Vagy szorosan ragaszkodunk a kényszer-szegényápoláshoz, mely neveli a pauperizmust s elkerülhetetlenné teszi a koldúlást, vagy elfogadjuk az önkénytes szegényápolást. Az utóbbi
