Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig

150

III. A hitújítástól a jelenkorig. 2 A jelen és a jövő.

korlátái közé szoríttatni, mert a kereszténység lelkes és élő szervezet. Már 40 évvel ezelőtt így írt a szegények egyik barátja: „Most látják be, mily borzasztóan megbosszulja magát, ha mindent csak törvénybe foglalnak, de nem vizsgálják magát az embert, ha üres formákat és formaságokat emelnek trónra, s ezek árnyékában húzzák meg magokat, de, hogy mi lakik az emberben s miket tesz a törvények daczára is, azzal nem törődnek. Nem mondom, hogy a törvények voltak közvetlen okozói a szegénységnek, de azt hiszem : mivel a törvényekben bíztak s azt gondolták, hogy ezekkel mindenről gondoskodva van, s szorosan ragaszkodtak a törvény betűjéhez, azért elfelejtették, hogy a szegény ember is testvérünk, elfelejtkeztek a törvények mellett a szeretetről, mely minden áldásthozó adományoknak szülőanyja.“ Nem győzzük, írja Bobertag, eléggé felhívni ezen arany szavakra azok figyelmét, kik a gyakorlati kereszténységből állami ügyet csinálnak s a kik a törvény betűje által hitték megszüntethetni a szegénységet, elé- gületlenséget, éhséget, koldúskenyeret, a szegényápolást és alamizsnát.

„A gyakorlati kereszténység“ kedvencz elmélete, mely a szegényekről való minden gondoskodást az államra ruház s az egyént felakarja menteni a jótékonyság alól, nem alapítana keresztény társadalmat, hanem zsidó, sőt pharizeusi állapotokra vezetne. A legjobb törvényhozás sem használ semmitsem, ha nem a nép szellemében gyökeredzik s nem ennek megfelelően intéztetik. Más- külömben a nép oly sírhoz hasonlít, mely szépen ki van meszelve, de belseje telve van rothadással és undoksággal. Valamely nép megítélésénél, mint Montesquieu helyesen megjegyzi, nem az jön tekintetbe, minő törvényei vannak, hanem hogy miképen tartják meg azokat.

A társadalmi téren mai nap uralkodó két rendszer mindegyike egyoldalúságban szenved. Az egyik mindent az egyénre gyakorolt vallásos befolyástól vár, a másik az egyedet teljesen felmenti az egyéni jótékonyságra vonatkozó társadalmi kötelmek alól s mindenben a társadalomra, az állami közegekre hagyatkozik. Nézetünk szerint a közép-út a helyes. Tagadni nem lehet, hogy a társadalmi kérdés általában, s különösen a szegényápolás kérdése meg nem oldható a társadalom vallási megújúlása nélkül, olyképen, hogy mindenki feleljen meg a keresztény igazságosság és irgalmasság parancsolta kötelmeknek. Másrészt azonban kell, hogy a törvényhozás és társadalom összmüködése is megfeleljen a vallás kötelményeinek. Ha a törvényhozás nem gon-