Munkálatok - 46. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1883)
118 MUNKÁLATOK 46. ÉVF. Nem akarjuk ezt tőle oly rossz néven venni, miután a manapság gomba módra szaporodó, s egymással versenyző különféle «világ nézletekkel» szemben, jogosan féltheti nézetét, s ily körülmények között ezen «többé már nem szokatlan utón» kisérti meg a bölcsészete iránt való előszeretetnek meglehetősen lelohadt tüzet feléleszteni. Tehát halottak volnának mi keresztények, mi katholiku- sok! Kár volt akkor Voltairenek az Écrasez l’infâme! miatt egy hajszálat is hullatnia, hiszen a halál fokozatot nem ismer, jobban meghalni nem lehet. Tehát mi katholikusok megvolnánk halva. De hát rendesen nem szoktak félni attól, a mi holt, hogy ha még maguk azok az elefántok volnának is, melyektől végre még maguk az indiánok sem féltek többé. S mégis Hartmann arról beszél, hogy a katholikus egyház csak nem régen bámulatraméltó és félelemre indító nagyságban lépett fel, s bebizonyította, hogy mily nagy mértékben fanatisalhatja még most is a tömeget, s a «kulturharczot» a keresztény eszme kétségbe esett harczának mondja, a melyet annak a történelem színpadáról való lelépése előtt a modern kultúra és ennek vívmányai ellen végső erejének felhasználásával élet-lialálra kell majd vívnia!1 Úgy látszik tehát, hogy még sem áll oly nagyon rossz lábon a kereszténység, a mint azt ő véli. Sokan sírba fognak addig még szállani, s egynémely bölcsészeti rendszer s köztük az öntudatlan bölcsészete, rég feledésbe megy és atyái köré gyülekszik a kiknek Cicero* 2 ama hires sir feliratot ké- szité: Nihil tam absurde dici potest, quod non dicatur ab aliquo philosophorum. Különben az nem sokat nyom a latban s Hartmann nem első, de nem is az egyedüli, a ki a kereszténységet holtnak nyilvánította; hiszen nem egy orvos, és pedig néha nem épen a legkorlátoltabb tehetségüek közül, mondott Pathologiájának alapszabályai szerint már-már megholtnak oly beteget, a ki idővel ennek daczára tartós egészségnek örvendett. Hartmann természetesen magyarázatot is ad, a mint hogy az emlitett orvo• F. i. m. 2. 32. 1. 2 De divinat. II. 58.
