Munkálatok - 45. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1882)

8. Perpetua

252

A vércseppek maggá lesznek,

Vallóivá a szent hitnek.

Egy ráfecscsent vércsepp gyakran keresztséggé válik A hóhéron s vértanúvá szüli öt a másik.

Nincs kíneszköz, a mely Krisztus bajnokit Elrettentse, megfogyaszsza : úr a hit. —

Mélyen a föld alatt, mélyebben a sírnál,

Szikla-falú sötét börtön lappang;

Borzalmas gyász-éje nem oszlik a napnál,

Zordabb, mint a vad oroszlán-barlang Benne mégis Karthágó legnemesebb hölgye Szenved rabul : őrzi átkos önkény ;

Élve eltemetve, mint a tenger gyöngye,

Hová nem fér az enyelgő napfény. —

Szép hölgyfogoly ; karcsú, sugár, mint magányos rózsafa, Rózsabimbó ajka. melynek szent fohász az illata.

Szemei mint ikercsillag, mely az égről ránk ragyog : Liljom arcza tisztaságán hajnal pirja mosolyog Szemöld-párja, mint madárka kisded, röpke szárnyai, Készen merész röppenéssel az egekbe szállani.

S vállaira dúsan omló csiga-fodros fürtéi,

Mint fátyolos éj, mely leszáll a harmatban fürdeni,

Csak szárnyai volnának hát, . . . mily szép angyal volna ö. A zord börtön éjjelében fogva tartott szenvedő ! —

Vagy nem is szenved tán? . . . ’sz mintha trónon ülne, Oly bátor, oly nyugodt gyászos sorsát tűrve.

Nem borzad a síri csendtől, mely betölti börtönét :

— Jézusának szent nevére eloszlik az éjsötét,

S a gyilkos lég fojtó hőjét gyenge szellő lengi át — Hévvel várja hóhérai megújuló vad zaját.

S ha közben elszorul hó anyai keble,

Mert gyenge magzatát elszakíták tőle,

Ajaka még sem ád, nem ád panasz-hangot,

Halló hangja, sőt örömre hajló . . .

. . De hallk !... csend . . . valami csikorogva hangzott. Föl tárái a nehéz tölgyfa ajtó.

S belép a vérbiró, durva gőg ül ajkán . . .

„Nos, nemes hölgy, az az ember-isten Ki előtt hitszegén te is térdet hajtál,

Volt-e téged vigasztalni itten? . . .

Miért is gyalázod ősi nemed, férjed ,

Azzal a rút babonával, melyet Rabszolgák vallanak, csúszó-mászó férgek,