Munkálatok - 45. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1882)

8. Perpetua

KÖLTEMÉNYEK.

253

Kiken utált teher ez az élet 'í Lázadó csoporttal, aljas szolga-néppel,

Szólj, illik-e czimborálnod, hogy gyászt Hozz aggott atyádra, ősz fürtéit vérrel Borítsd s nevét örökre meggyalázd ? !

Örült eszme porban csúszni a gyalázat-fa előtt,

Elhagyva az isteneket, atyát, férjet, csecsemőt !

De fogadom, az egekre, megtanítlak bennetek,

Ember-istent megimádni elmegyeu majd kedvetek ! —

Szép karcsú derekad még ma férjed karja Öleli, vagy vadak tépik ízre.

Válaszsz, az imádott császár úgy akarja !

Vetsz-e tömjént az áldozat-tűzre V“

„Nem én soha! bár fenyegess ezer kínnal, Jézusom Áldott hitét, égi tanát megtagadni nem fogom.“

Szól a hős nő, s bátor hangja lazítja a zsarnokot.

„No hát veszsz, ha — riad rája — a kegyelmet eldobod!“ S mint ugrását eltévesztő hímoroszlán visszatér, Szégyenében dúl-fúl. dühöng, lázad forrong benn a vér. — S a fogoly hölgy újra irnáz, térdre hullva esdekel ; Angyallelke Istenéhez, az egekbe szállá fel.

Fut az idő ; a börtönben semmi nesz . . .

Mígnem ismét csikorog a vasretesz,

Megnyílik a börtönajtó, — hajh ! talán a zsarnokot Lázadt dühe űzi vissza, vagy halálos hírt hozott ! '!

Nem a zsarnok, a kegyetlen, durva, húsz ;

A belépő galambszelíd tisztes ősz,

Lépte lassú, . . . hej, nem így volt egykoron,

Midőn babért aratva járt harezsikon !

Akkor forrva rohant végig hősi vére tagjain ;

Ma már csendes, mint a gyermek anyja karjain.

Szemeinek égő lángja helyett is mái' kiiny ragyog;

Ősz fürtéit össze-vissza tépték a vad viharok.

Büszke, nemes homlokán a csüggedésnek képe ül ;

Mintha félne, aggodalmas pillantással néz körül.

Arcza szelíd vonásait feldúlta a fájdalom,

Keble sajog, szive vérzik a legérzöbb oldalon . . .

S hogy belép a börtön-ajtón, keble jobban elszorul . . . „Lányom, lányom !“ szól zokogva s a szép hölgyre ráborul. A fogoly nő arczán öröm villan át, —

„Atyám, kedves, jó ősz atyám ! — fölkiált.

S megölelni készül ötét, ámde gyenge karjai Lekötözvék rabszíjjal s nincs, ki fel tudná oldani.

„Atyám, te sírsz ! — mondja angyal hangokon —