Lüken Henrik: Az emberinem származási okmánya - vagyis a mózesi teremtés-történet, megvilágítva és megerősítve a népek hagyományai- és a természettudomány által, 41/1. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1878)

XIII. A bünbeesés

133

elvadultság tanyájává lön, s mely magától ezután csak tövist és bojtorjánt terem, és arcának verejtékével kell a földet mívelnie, hogy az önmívelte szántóföld vete- ményéből megéljen.

És mindezen fáradalmak és szenvedések után az ember végsorsa a halál leszen, a mennyiben neki, ki testileg is halhatatlanságra volt hivatva, most ismét ama földbe kell visszatérnie, a melyből alkottatott.

Tehát a bűnbeesés büntetése volt az, hogy az ember teljesen a természet uralma alá sülyedt annak minden változandósága,- bajai- és halálával együtt. Az ember, ki mint az Istennek szellemi képmása arra volt hivatva, hogy kapcsolatban az Istenséggel úgy az önmagában, mint a maga körül jelentkező természet fölött uralkodjék, és azt kivált önmagában a halhatatlanságra fokozatosan előkészítse, a bukás következtében a testi és földi elemek uralmának lön alávetve hasonlólag az alsóbbrendű földi teremtményekhez, sőt mi több, bukása még mélyebb volt ezek állapotánál, a mennyiben ő, mint szellemi lény úgy szellemerkölcsileg, mint testi szervezetében elkorcsosult, és igy mint az élőfáról leesett ág, a porban kénytelen fetrengeni és az .anyag szenynyével küzködni és harcolni, nehogy egészen a szellemi és testi elvadulás és korhadás zsákmányául essék. „A fájdalom kapuján lép ő most az életbe,“ mondja Görres, „melyet a halálkapuján keresztül ismét el kell hagynia, és nem csupán az életet kell neki a természettől fáradtsággal kierőszakolni, hanem még szelleme is örök fáradságra van kárhoztatva.“ x)

És valóban, az emberi lélek folyton küzd, hogy a világosságot elérhesse; de, miként a malomba kötőit állat, a tévely körében különféle változatoknak közepette ismét csak mindig visszatér törekvésének kezdetéhez. Egyetlen oltalma ekközben az, hogy a kígyónak, *)

*) Görres. id. h. LXXIV. 1.