Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Harmincnyolcadik fejezet
IG egyik főokát, melylyel a protestantismusilyen társulatok iránt viseltetik. A fogadalom köt,' a protestantismus főelve pedig semmi kötöttet vagy szilárdan állót nem tllr. — Miután lényegében sok formájú és törvénytelen, elveti az egységet, feldúlja a felsőbb joghatóságot ; természeténél fogva nem engedheti meg a léleknek, hogy egy hitben állapodjék meg, vagy magát valamely szabálynak vesse alá. Maga az erény is ingó jószág nála, mely szilárd támpont nélkül, képzelgésekből él, s valamely határozott és változ- hatlan szabály alkalmazását meg nem engedi. E szent szükség : jót tenni, a tökély utján vándorolni, megfoghatlannak, ízetlennek s a szabadság megsértésének kellett előtte feltűnnie, mintha a fogadalom által lekötött ember elvesztené szabad akaratát, mintha az eltö- kélést magában záró fölszentclés, ha azt Isten előtt tett fogadalom kíséri, csak legkevésbbó is kisebbítené annak érdemét, ki elég állhatatos azt végbevinni, mit elég bátor volt megígérni. Azok, kik az ember ez önalkotta szükségletét kárhoztatják, és ellenében a szabadság jogait érvényesítik, úgy látszik feledik, hogy e törekvés, magát a jó szolgájává tenni, tulajdon jövőjét lekötni, a magasztos önmegtagadáson kivid, melyet feltételez, egyszersmind a szabadság lehető legnagyobb felhasználása. Egyetlen lépéssel határoz az ember egész élete fölött, s ha az ebből rá háramló kötelmeket teljesíti, teljesíti tulajdon akaratát is. „De — fogják ellenvetni — mikor az ember oly állhatatlan. ..Helyes, tehát hogy épen ez állhatatlanság hatásait kikerülje, fogadalommal köti le magát, s míg a jövő változó eseményeit egy pilantással áttekinti, legyőzi azokat, s már előre is úrrá lesz felettük. „De, mondják újra, hiszen akkor a jót kénytelenségből teendi, azaz bizonyos szükségességből.“ Tagadhatlan ; de nem tudjátok-e, hogy a jóttevési szükség szerencsés szükség, s hogy az az embert bizonyos mértékben Istenhez teszi hasonlóvá ? Nem tudjátok-e, hogy a végeden Jóság, végeden Szentség mitsem tud tenni, a mi jó és szent nem volna ? Elfeledtétek-e a hittudósok azon csodálatraméltó magyarázatát, melyben a teremtett lények vétkezési képességét onnét magyarázzák, hogy semmiből teremtettek ? Az ember, midőn minden erejével azon van, hogy jót tegyen, midőn igy akaratát szolgaságba veti, azt mintegy megnemesbíti, Istenhez lesz hasonlóvá, s közelebb jut a boldogok sorsához, kik nem bírnak a roszattevés szomorú szabadságával, hanem csak azon szerencsés szükségességnek engedelmeskednek, hogy a legfőbb Jót szeressék.
