Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. I. kötet - 28. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1865)
Negyedik fejezet
41 szemrehányás fogja érni, hogy minket ámítani s magát Isten mü. vének akarta feltüntetni, jóllehet csak emberi mü ; és ha a kutatás taDtételei igazvoltára terjed ki, mindig rettentő gyanúban marad, abban tudniillik, hogy eredetének előállítása hazugság volt. A protestánsok szellemi szabadságukkal dicsekednek s a katholika egyháznak szemére vetik, hogy a legszentebb jogokat sérti — emberi méltóságot sértő megalázódást követelvén Ha ezen irányban akarunk haladni, leghelyesebben szellemünk hatalmának túláradó magasztalásába eredünk, s csak nehány csábos képet kell beszőnünk, • e szavakat : merész r ö p t U , f e n n s é g e s szárnyak — kimondanunk, hogy közönséges olvasókat tökéletesen elragadjunk. Ám örüljön előjogainak az emberi szellem, dicsekedjék, hogy birja az isteni szikrát, melyet észnek nevezünk, tekintsen végig uralkodói érzetében a természeten ; midőn igy a többi környező lényen szemeivel áttekint, mérlegelje elégedettséggel azon roppant felsőbbséget, melyet felettük gyakorol ; álljon müvei körébe, melyekkel lakhelyét díszítette, utaljon azon, a hova csak lába ér, mindenütt keletkező teremtményekre, mint nagysága, hatalma mind- megannyi tanújára. Legyen büszke az uralomra, melyet esze s bátorsága által a természet felett magának kivivőit : de hogy szellemünk méltósága s nagysága elismerésében a teremtönek ezen adományért hálánkat kimutassuk, szabad-e annyira mennünk, hogy gyengéinket, hiányainkat elfeledjük ? Miért ámítanék magunkat, miért hitetnők el magunkkal, hogy tudjuk, a mit valóban nem tu dunk ? Miért nem emlékeznénk meg szellemünk állhatatlanságáról, ingatagságáról ? Miért titkolnék el magunk előtt, hogy sok dologban s igy az emberi tudás terén is értelmünk nyugtalanságba, zavarba jő; hogy tudásunk megfontolásánál sok téves, ismereteink haladása becsülésénél sok tulvitt képzelet csúszik be? Nem tagadja egyik nap, mit a másikon állítottunk ? Nem látjuk-e határozatainkat az idő folyamától minduntalan kigunyolva, terveinket meghiúsítva, összes gondolkodásunk és törekvésünk semmiségét egész meztelenségében feltárva ? Mit tapasztalunk minden korban azon kitíinőbb szellemeknél, kiknek szerencséjük volt tudásunk legmélyebb forrásaihoz alá- szállhatni, merész röptűkben a legfennségesebb ismeretek légkörébe felemelkedhetni — úgyszólván, emberi szellem tekintete elé vont határon áthatolni ? íme ! minden idő legnagyobb szellemei,
