Hahn-Hahn, Ida : Mária Regina II. kötet (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1863)

A diodati kéjlak

27 viszonyok kötelező erejéről — mi engem természe­tesen legkevésbbé sem győzhetett meg önnek irán- tami szerelméről. Mindazon heves nyilatkozatokat, mindazon keserű szemrehányásokat, melyeket én te­hettem volna önnek, ön tette nekem forró szenvedé­lyének leple alatt — mi engem természetesen, mint hitvány bohózat igen untatott. És igy azt hivém, — örökre elváltunk! Ön azonban megtért, ismét fölke­resett ; hozzám furakodott ; hidegségem, közönyös­ségem vissza nem taszítá ; ön azt állítá, engem el nem hagyhat — s ezt valóban be is bizonyította, mert há­rom év óta majd hosszabb, majd rövidebb szünetek után Párisba, Wight szigetére és ismét Párisba köve­tett. Ezen kitartás megindítana s én azt az őszinte szerelem bizonyítékául tekinthetném, ha nem tud­nám, hogy ingerlőbb az emberi szívre az el nem ért, mint az elért boldogság; ugyanis a remény körül mindenkor a végtelenség némi visszfénye lebeg, a valósulás fölött pedig rendesen a halál árnyéka — a végesség borong. Ez nem csupán az ön végzete ! ilyen az ember, ez az ő szomorú sorsa. Minthogy ezt tudom, szenvedélyének túlcsapongásait és e melletti állhatatosságát még nem tekintem igaz szerelemnek. Ennek tettben, valóságos, életreható tettben kell nyil­vánulnia ; azért ma is csak azt mondom, a mit egy­kor : mindent mindenért. Csakhogy határo­zottabban mondom azt jelenleg, miután ön azon halá­los megsértésért, melynél fogva nálam holmi kéjelgö

Next

/
Oldalképek
Tartalom