Munkálatai a pesti növendékpapság magyar Iskolájának - 10. évfolyam (Buda, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1843)

Miatyánk

328

tiszteletet parancsoló e név, imádandó, s bámulandó és félelemmel öszvezuzó, s azért csak rettegéssel említhetnek Istenünket, s bizodalmasan hozzája nem közelíthetnénk soha; azután meg hasztalan is járulnánk színe elébe ; mert „Allah“ öröktől fogva, — a szabad jövendőt számba sem véve — váltózliatlan végzetet monda ki a világra, mellyen maga sem bírván változtatni, rajtunk, bár mennyire kérjük is, segíteni nem képes“. —

És nem szólal vala föl már senki. Hideg elkomoro- dás és bús aggodalom járá végig az egész gyülekezetei. Csak néliányan kérdezősküdének egymástól: „hogy nevezzük tehát Istenünket ? mig a többiek némán és bús szemekkel tekintének szét.

Midőn ime a hegyről egy férfiú közelge; — méltóság ül homlokán, szeméből isteni kegy sugározik, kezében bőség szarvat tartva, minden léptére áldást ömlesztőt.

Rajta függ most minden szem; minden szív dobog, s lángol őt megszólítani: „honnan jősz te jó férfiú“?

De csönd van; midőn egyszerre megdördül az ég, s a közbe közbe csendülő szeráflantok eziistzengemé- nyeitől rezgő lég ivein keresztül istenszózat hangozik: „Ez az én kedves fiam, kiben magamnak megtetszettem; őt hallgassátok“.

„Oh mond meg te , mi néven nevezzük Istent“ ? nyilának bizalmas kérdésre a kissé megrendültek ajkai.

„Én szóla, Istennek fia, ott a sziklán egy házat építettem, erőset ledünthetetlent, jertek kövessetek engem , ott testvéreimnek fogadlak benneteket, s ott megismertetlek az Istennel valamennyink Atyjával, ő gyermekeinek fogad majd titeteket, s ti őt atyának neve- zenditek.

Az atya nevezetre gyermekded ájtatosságba olvado- zának a szívek :

„Menjünk, menjünk utána Istenünkhöz, menjünk köz- atyánkhoz!“