Communio, 2017 (25. évfolyam, 1-4. szám)
2017 / 1-2. szám - A kilencvenesztendős XVI. Benedek - Joseph Ratzinger köszöntése - Török Csaba: Egyház és világ - Az "elvilágiatlanított" Egyház benedeki képe
Egyház és világ - Az „elvilágiatlanított” Egyház benedeki képe 57 a balsors ezen prófétáinak, akik mindig a legrosszabbat hirdeti, mintha csak a küszöbön állna a világ vége” (nr. 4.3). Mi a megoldás? „Az emberi események jelen állapotában, amelyben az emberiség láthatóan a dolgok új rendjébe lép be, sokkal inkább az isteni Gondviselés titokzatos terveit kell látnunk, amelyek a későbbi időkben valósulnak majd meg az emberek munkája révén, gyakran meghaladva azok várakozásait. Ezek [az isteni tervek] pedig mindent, még az ellenirányba ható emberi ügyeket is, végül bölcsen az egyház javára rendezik el” (nr. 4.4). Ez a látásmód alapozta meg a II. Vatikáni Zsinat törekvését az idők jeleinek olvasására (vő. Gaudium et spes, nr. 1 és 4-10), a hármas meghallgatásra: auditus temporis (a jelen kor meghallgatása), auditus hominis (az ember meghallgatása) és auditus alterius (a másik meghallgatása). A „jelen józanságából élő hit” ratzingeri gondolata visszhangozza a XXIII. János-i és zsinati szellemet, meglepő frissességgel és fiatalossággal mutatva rá az egyház életének és szolgálatának egyik alapelemére. Az aggiomamento fogalmának teljes félreértelmezése lenne, ha abban puszta akkomodációt, külsődleges „aktualizmust” látnánk. A hittani távlat sokkal messzebbre mutat: dialektikus és lényegi kapcsolat áll fenn az Isten Országa s a történelmi itt és most között, s e viszony-feszültség középpontjában áll az egyház. Ez utóbbi számára tehát az „idők jeleinek olvasása” nem egyszerű módszertan, hanem valami lényegesen több: „Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban - melyekben korunk embereivel együtt részesedik - próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s föltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja” (Gaudium et spes, nr. 11). A jelen nem csak megoldandó probléma, de Isten üzenete, a valóság hüsa-vére, amelyben a megtestesült Krisztus megtestesült egyháza él. Csakis az itt és most hitbeli reflexiója ad esélyt arra, hogy az egyház hitelesen és hatékonyan töltse be küldetését. Ebben az összefüggésben az Entweltlichung szükségszerű előfeltétele annak, hogy valódi párbeszédes viszonyba lépjen a szekularizált világ és az elvilágiatlanított egyház, amely viszony valódi kommunikáció, hiszen a „közösítés” révén mindkét felet gazdagítani képes: „az Egyház a történelem társadalmi realitása és kovásza, [és] ugyanígy az Egyház is tudja, mi mindent köszönhet az emberi nem történelmének és fejlődésének” ( Gaudium et spes, nr. 44). Külön ügyeimet érdemel még a ratzingeri beszéd fent idézett bekezdésének utolsó mondata: az egyház csak akkor lesz képes rá, hogy befogadja, megértse és „magához vezesse” a jelent, ha „eltöröl magából mindent, ami
