Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Török Csaba: Apologia misericordiae
76 Török Csaba éreznek sem kiszolgáltatottságot, sem méltóságukban való megalázottságot. Ezután már csak azt kell megkérdeznünk magunktól, személyes élettapasztalataink alapján kik élik meg teljesebb módon az emberi mi voltot, valósítják meg hitelesebben létüket: a hatalmasok vagy az irgalmasok? AZ IRGALMASSÁG ÉSSZERŰSÉGE Jézus nem csak azért érkezik, hogy tanúságot tegyen az irgalmas Istenről, hanem azért is, hogy ezt az irgalmasságot feladatként és küldetésként átadja mindazoknak, akik elfogadják a tanítását. „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 9,13; hivatkozással az Oz 6,6-ra). „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). Ebből következik egy további elvárás: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak” (Lk 6,37). Mindezt koronaként foglalja egybe az Úr imádsága: „Bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). A jézusi tanítás persze újra meg újra szembesül a nietzschei ellenvetéssel: miért kellene ilyen érzülettel lenni az iránt, aki méltatlan erre? A válasz kettős: egyrészt azért, mert az irgalmatlan embernek nincs jogalapja irgalmasságot várva megállni az Isten előtt (vö. Mt 6,12); másrészt azért, mert nem a másiknak kell kiérdemelnie a mi irgalmunkat, nem a másik ember az oka az irgalmas magatartásnak, hanem az a tény, hogy Isten már eleve irgalmas a mi irányunkban. A kérdésre, hogy ki a felebarátunk, Jézus az irgalmas szamaritánus példázatával válaszol, melynek a végén felteszi a kérdést: „Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” (Lk 10,36). A témát felvető törvénytudó helyes választ ad: „Aki irgalmas szívű volt iránta” (Lk 10,37). Jézus erre megfogalmazza az alapvető követelményt: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (uo.). A hívő ember alaptapasztalata, hogy ő már mindig eleve olyan, akivel irgalmasságot cselekedtek. O már léte gyökerénél olyan ember, aki bocsánatot nyert Istentől. Ezért, és nem a másik ember magatartásának a függvényében van abszolút módon, minden kiskaputól és kivételtől mentesen kötelezve arra, hogy maga is irgalmas legyen. Mivelhogy: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Liát bűneinkért engesztelé- sül” (ljn 4,10).
