Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 3-4. szám - A nagyváros - Martínez Fernández, Javier - Szalay Mátyás (ford.): Túl a világi észen
Túl a világi észen 73 a képzelet teljesen szubjektív világán kívül semmilyen valóságossággal nem bír (Id. Feuerbach vallás-fogalmát). Ahogyan Henri de Lubac hosszú évekkel ezelőtt megjegyezte, és amint ez a következőekből is kitűnik, a „másik világ” éppen mivel a hívő személy képzeletében kell megszülessék, igazából nem lehet „természetfölötti”. Ehhez az élethez nem is járulhat hozzá semmilyen újdonsággal. Nem lehet más e világ puszta másolatánál annak késztetéseivel s társadalmi viszonyaival. Nem lehet más, csak egy teljességgel konzervatív emberi intézmény (ld. Dürkheim vallás-fogalma). Noha többé-kevésbé minden keresztény hagyományban sor került arra, hogy a világi ész behatárolja a kereszténységet, ez más-más formában történt meg. A katolicizmuson belül e behatároltságot a „természetes” és „természetfölötti” fogalmának szükségszerű elkeseredett megkülönböztetése jelölte ki, melynek értelmében azok a „valóság” két teljesen különböző rendjét képviselik. De Lubac kikelt e dualista álláspont ellen, mely a Katolikus Egyházon belül a „modem teológiának egy jelentős szeletében” uralkodóvá vált. Noha mára már (legalábbis klasszikus változatának) megkopott a hitele, a teológiai iskolákban azért továbbra is erősen formálja s nagy mértékben meghatározza a katolikus gondolkodásmódot s gyakorlati életet. 1965-ben de Lubac valami olyasmit látott e dualizmusban mint Miibank a korlátozottság két formájában. Először is a természetfölötti a kategóriákba sorolása révén elveszíti saját természetfölötti jellegét. E veszteség ténye a Katolikus Egyházon belül a felvilágosodás s az istentagadás legmélyebb oka. Az előbbi kérdés kapcsán de Lubac a következőek írja: „A katolikus teológia e számottevő szegmense úgy tekint a természetesre s a természetfölöttire mint két egymás melletti dimenzióra, amelyek - minden ellentétes értelmű szándékaik ellenére - ugyanahhoz a nemhez tartoznak, s annak a két alfaját képzik. Olyanok mint két befejezett organizmus; elég tökéletesen szétválva ahhoz, hogy valóban különbözzenek, s egymással párhuzamosan fejlődtek ki fatálisán hasonló típusokká. Ilyen körülmények között a természetfölötti tulajdonképpen már nem alkot másik rendet, nem jelent valami előzmények nélkülit, magával ragadót s átlényegítőt: nem más, mint egy „felsőbb természet” [super-nature], ahogyan az egész klasszikus teológiának ellentmondva szokta nevezni; egy „felsőbb természet”, mely „magasabb” szinten minden olyan sajátságot újratermel, ami a természetet magát jellemzi.”13 15 15 Henri De Lubac, Le mystére du Sumaturel (Théologie, 64), Aubier: Paris, 1965, 61. o.
