Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 3-4. szám - A nagyváros - Martínez Fernández, Javier - Szalay Mátyás (ford.): Túl a világi észen
60 Javier Martinez háziasítása [domesticación] a modern, s különösen a felvilágosodás kultúrája által. Ez a „háziasítás” hatással van vágyainkra, gondolatainkra s tetteinkre, mi több még vágyaink, gondolataink és tevékenységünk belső feltételeit (melyeknek valamelyest vagy egyáltalán nem vagyunk tudatában) sem hagyja érintetlenül. Mindannyiunkra hat, túl a jó szándékon és jóakaraton. Ez utóbbi gondolatok azt is világossá teszik, hogy az említett gyengeségek, melyeket intellektuálisnak, s kulturálisnak neveztem, határozott erkölcsi következményekkel járnak, s számos a keresztény élet erkölcsi vonatkozásait illető téves gondolatnak adnak életet minden szinten s számos kérdésre vonatkozóan, kezdve a keresztény ember viszonyát saját testiségéhez, egészen az Egyház viszonyáig Pilátushoz, Heródeshez, s Kaifáshoz. Szeretném aláhúzni, ugyanakkor, hogy olyan természetű sebbel van dolgunk, melyre nem elégséges gyógyszer, ha pusztán a „követelményekhez”, s a keresztény hagyomány erkölcsi parancsaihoz (az evangéliumi parancsokhoz, ahogyan gyakrabban nevezik) ragaszkodunk. Szintén nem segít, ha azt hangoztatjuk, hogy vissza kell szereznünk a „belső élet”-et, vagy a „spiritualitás”-t. A jelen helyzetben az sem elégséges, ha visszaállítjuk s támogatjuk a „formális ortodoxiát”, s megelégszünk azzal, hogy ebből kiindulva világosan azonosítjuk a keresztény hagyomány néhány lényeges eltévelyedését, melyre sor kerül körünkben. Ahogyan a Nemzetközi Teológiai Bizottság már 1973-ban megjegyezte, s amint ezt az akkor még Joseph Ratzinger kardinális megismételte a Katolikus Keresztény Anyaszentegyház Katekizmusának Editio Typica megjelenésekor (Róma, 1997. október 14-én): „A hit igazsága Ábrahámtól kezdve Krisztusig, s aztán Krisztustól a parúziáig egybefonódik saját történeti kibontakozásával [Isten népének történetével]. Ebből következően az ortodoxia nem egy rendszert illető bizonyosság, hanem részvétel a hit kibontakozásában, s ezért, az Egyház Én-jében, mely fennmarad az idő sodrában, s amely a Credo valódi tárgya.” Egy sor okból persze a felsoroltak mindazonáltal mind elégtelenek. A modern kultúra fogalmai közül az erkölcsé egyike a legzavarosabbaknak. És ha csak nem sikerül ismét birtokba vennünk a keresztény hagyomány örökségét, s valóban Krisztus felé fordulnunk, aki minden emberi létezés kulcsa, mi keresztények egészen alámerülünk e zavarban. Nyelvünk, s az erkölcsi életünk érzékelése jóval kantiánusabb és viktoriánusabb mint keresztény; az a zsibbadt belenyugvás pedig, amellyel az erkölcsi életet azonosítjuk néhány értékkel (például a nevelés terén), s amellyel kényelmesen elfogadjuk a modern szubjektivitás értelmét, világosan árulkodik helyzetünk nyomorúságáról. A „belső világot” vagy a „spiritualitást” illetően - ahogyan ezek megjelennek az uralkodó keresztény diskurzus értelmezésében - már a „mo-
