Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Szalay Mátyás: A filozófia tekintélye - philosophari in Maria - Válasz Ferdinand Ulrich elmélkedésére
112 Szalay Mátyás csak a tekintély és a dialógus egymást kizáró fogalmak volnának? Holott éppen a tekintély létezése teremti meg a párbeszéd lehetőségét, mely egyfelől annak tisztázására szolgál, hogy a tekintélyes vélemény vajon igaz-e, másfelől tekintélyt igyekszik szerezni az igazságnak. 2. A TEKINTÉLY MARADI ÉS HALADÓ ÉRTELMEZÉSÉN TÚL Ezért is aggasztó, hogy a tekintély elvetése a posztmodern ember második természetévé vált, aki ezért ösztönösen lázad és tiltakozik az engedelmesség minden formája ellen. Ha e negatív alap-beállítottság tudatossá válik és felismeri a tekintély eltörlésének mélyreható következményeit, két választás előtt áll: vagy visszaretten, és olyan konzervatívvá válik, aki számára a hagyománytisztelet egzisztenciájának végső alapja, vagy mindent hátrahagyva valamiféle fatalista vakmerőségből az utolsó cseppig kiissza a méregpoharat, vagyis nem csupán a külső, hanem a belső tekintélyt is elutasítja. A „felszabadítás” kultúrájának sajátos „módszere”, a gyanú, arra sarkalja, hogy a lélek mélyén is minden követ felemeljen. így keveredik gyanúba nem csak a test, és a testi észleletek, hanem a lélek minden fakultása, az ész, az érzelmek, az emlékezet és végül a képzelőerő is - mindről bebizonyosodik ugyanis, hogy megcsal és ezért hamis tekintély. Szabadulnunk kell előítéleteinktől, érzelmeinktől, vágyainktól és emlékeinktől, képzelgéseinktől, hogy végül egy teljesen absztrakt és lecsupaszított én, valamiféle „transzcendentális ego” felől magunk alkothassuk újra önmagunkat és ezzel a tőlünk függő világot is. Mindenekelőtt azonban a transzcendens függés formáit kell megszüntetni, hogy helyette kialakulhasson az emberarcú, kellően nyitott és mindenki igényeivel szemben toleráns, „kényelmes” transzcendencia. Azok a konzervatívok, akik valamiféle természeti és társadalmi szükség- szerűséget emlegetve a hatalmi tekintély mellett szállnak síkra, látszólag hőssé magasztosulva szemben állnak ugyan a „felszabadító hadsereg” pusztításával, lényegében azonban alig különböznek tőlük. A közösség megmaradása érdekében fenn akarják tartani a tekintélyt, bármit is kövessenek vagy követtek el a nevében azokkal szemben, akik éppen a közösséget alkotó egyéneket védve és az ő javukra hivatkozva bontanák le a hatalmi és elnyomó struktúrákat. Egyre nehezebben bár, de talán még feltételezhetjük zó politika segítségével a nélkül befolyásolják a tömegemberré tett személyeket, hogy azok valódi hivatásuknak tudatába kerülhetnének.
