Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Szalay Mátyás: A filozófia tekintélye - philosophari in Maria - Válasz Ferdinand Ulrich elmélkedésére
A filozófia tekintélye - philosophari in Maria 113 jóhiszeműen, hogy mindkét fél valamiféle jóért száll síkra - abszolutizálva azt. És amikor bármelyiknek eszébe villan - és ez a posztmodern pillanat hogy az abszolút jó uralmi logikát rejt magába, szégyenében önpusztítóvá válik, és felszámolja a közösségi vagy éppen az egyéni javakat. Azonban minden új szintézis csak újabb harcot szül, hiszen az atyák kivívott békéje a fiúk szemében mindig gyanús: mindenhez vér tapad és az új béke, mely persze az igazságosság, a valódi szabadság és testvériség békéje, csak újabb véráldozat útján lehetséges. A legkülönösebb azonban mégiscsak az, hogy a vitatott kérdés, a tekintély természetét illetően minden csatazaj ellenére mélységes egyetértés uralkodik maradiak és haladók között. A tekintély ugyanis - mindenféle, így az isteni tekintély értelmében is - mindkét fél számára a felsőbbség jele, és olyan hatalom fakad belőle, amely képesség, tevékenység, hatékonyság, erő. Mi több, e gondolat hallgatólagos, ontológiai tétel a világ természetéről, amelyet áthat az effajta tekintély - az adott nézőpontnak megfelelően pozitív vagy negatív értelemben is: a világ maga is e tekintély függvénye, és ez - nézőpontunktól függően - vagy szabadságának záloga, vagy fogságának legbiztosabb ismérve. A kereszténység örömteli üzenetének újdonsága nem hagyja érintetlenül a tekintélynek e két, egymást feltételező és egybecsengő fogalmát, melyek látszólag végeérhetetlen és ádáz harcukat vívják a világtörténelem színpadán. Először is arra hívja fel a ügyeimet, hogy a valódi dráma — minden látszat ellenére mégsem ez, vagyis nem úr és szolga, nem elnyomó apák és elnyomott fiúk vetélkedése. Noha a történelmet alkotó egyetlen igazi dráma valóban Atya és Fiú között játszódik, a Kinyilatkoztatás fényében feltáruló viszonyuk nem olyan küzdelem, amelyben a Fiú szabadsága és hatalma olyan sikeres lázadás függvénye, amely a fennálló és elnyomó hatalom megtörésével, vagyis az Atya legyőzésével végződik. Ulrich rámutat: ennek ellenkezője igaz: a Fiú engedelmessége, lemondása a hatalomról, önmagának kiúresítése és elajándékozása, vagyis az Atya megerősítése az, ami szabadságának záloga. A Fiú és benne mi is, éppen azáltal leszünk szabadok és azáltal leszünk önmagunk, hogy elismerve az Atya atyaságát és önmagunk ajándék-voltát engedelmeskedünk az atyai tekintélynek. Ulrich megközelítésének különös értékét azonban nem csupán az adja, hogy újszerű formában, filozófiai-teológiai összefüggésbe ágyazva közli ezt az örök igazságot, hanem az, ahogyan az Atya belső életét is felvázolva kibontja az atyai tekintélynek a fentiektől gyökeresen eltérő fogalmát: a valódi tekintély az, ami nem alávet, hanem alávetett, amennyiben egy mindent megalapozó, szolgáló szeretetből fakad.
