Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Söding, Thomas - Török Csaba (ford.): Az irgalmasság kérdése - A tékozló fiú példázata (Lk 15,11-32)
10 Thomas Söding Ez az út újabb holtpontra juthatott volna, hogyha az apa nem nyitotta volna meg házának ajtaját a ha előtt. Apai szeretete a második elem, ami kizökkenti ezt a szomorú történetet. Az elbeszélő nagy gondossággal írja le: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta” (Lk 15,20). Vagyis mindig vizsgálta a horizontot, hogy megtalálja a hát. O nem csak vár, hanem eléje szalad - ez a gesztus nyilvánvalóan mélyen rangján aluli. Átkarolja és megöleli - egy apa az ókori Keleten nem fejezhetné ki intenzívebben a szeretetét. Alapvető mozgatórugója egy érzelem: a megszánás. Átérzi annak a szorongását, aki eltévelye- dett és elveszett. Nem a bűnösségét tartja a szeme előtt, hanem gyermekének a szűkölködését. Részt vállal ebben a szorongásban. Együttérzése egyenesen alázatossá teszi őt, hiszen a patriarchális magatartás minden fellángolásától tartózkodik. Ezt Ambrus egyenesen Istennek tulajdonítja: „Találkozása az előre tudása; ölelése a kegyessége és atyai szeretetének az igazolása. Nyakatokba borul, hogy felemeljen titeket, fekvőket és bűnöktől terhelteket, a föld felé fordultakat, hogy visszafordítson titeket az ég felé, hogy keressétek Alkotótokat”.14 Még ha a hú nem is tért volna vissza önmagába, és nem is kelt volna útra, az atya ha iránti szeretete akkor is fennállt volna, ám hatástalan maradt volna. Ha az apa nem jött volna eléje, akkor az ünnep sem lett volna ilyen szép. A két elemnek összhangban kell állnia - ugyanakkor nem azonos szinten helyezkednek el. A hú ugyanis mindig apjának a szeretett ha; oly mértékben tudatosul ez benne, amennyire fel tudja idézni az apai házban fennálló kapcsolatokat. Ami még fontosabb: az apa jóval többet kínál fel a hának, mint amit az remélt. Félbeszakítja vétkének a megvallását (Lk 15,21). Nem áll szándékában, hogy munkássá tegye, hanem újra megerősíti őt húi mivoltában, minden ezzel járó joggal egyetemben. A köntös, amelyet előkerestet a számára, a gyűrű, amelyet maga húz az ujjára, s a saruk, melyeket ő választ ki neki, egy megújított kötelék jelképeivé válnak; az ünneplés megpecsételi a kiengesztelődést és megnyitja a jövendőt (Lk 15,23). Az apa nem csak ezt az örömet teszi lehetővé: megmutatja ennek az eseménynek az értelmét is, amennyiben kibontja annak minden dimenzióját: „Fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lk 15,24). Nem túloz az apa: kisebbik ha maga gondolja és mondja, hogy nem méltó arra, hogy a fiának nevezzék. Szorongása abisszusi volt, ám most mennyei boldogsággal ünnepel. 14 Uo. 230.
