Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Ulrich, Ferdinand - Szalay Mátyás (ford.): Isten a mi Atyánk
Isten a mi Atyánk 99 ez az illúzió elhatalmasodjék fölötte. Azért hozta létre a világon túli tekintélyt, mert nem mert abszolút tekintélyként igent mondani magára a végességben és nem merte vállalni, hogy a szabadság feltétlen kezdete legyen. És mégis, ő lehet a forrás nélküli, nem nemzett és nem megfogant kezdet. De nem „pozitív, közvetlen és azonnali” módon (Marx) akar magától elkezdődni a „pozitív humanizmusban” érző anyagi lényként. így az apa-isten az emberi tehetetlenség és gyávaság termékeként leple - ződik le, mint ami az emberek meg nem valósított és ember-telen életéből fakad. Az Atyában a fiúk magukat imádják, de egy hasadt létezés skizofréniájában, mely kivetíti, mi lehet az ember önmagában és tudatosan. Azáltal, hogy az ember elsajátítja önmagát önmaga erejéből és önmaga számára, az Atya hatalma ugyanakkor nem szűnik meg, a lenni-tudás magja átkerül magába az emberbe. Amit előzőleg az Atya tekintélyeként ismertek meg, most úgy ismerszik és valósul meg, mint ami azonos az emberrel, mivel a korábban hatalmától megfosztott Fiú immár önmaga atyjává vált. 2. Az Atya „nihilista” eltűnése az emberi szabadság abszolút tekintélye elől Amíg létezett transzcendens tekintély, az ember az volt csupán, akinek „parancsokat osztogattak” (Nietzsche), képtelen volt arra, hogy minden előzetes indok nélkül teljesen közölje önmagát. E tekintély egoista módon élt a szolgákra jellemző tehetetlenségből (a keletiek dicsvágyával a mennyekben); akik képtelenek voltak arra, hogy önmagukon kívül létrehozzanak bármilyen létezést és szabadságot. Nem nyújtott számukra mást, csak a teljesítményt fokozó törvényt, ami képtelen volt arra, hogy emberi testben és vérben megélt szabadsággá váljon. A teljesítmény-törvény elidegenítőén állt Isten „szabad” te-je és emberi én között, és mindent az abszolút hatalom és engedelmesség viszonylatában alapozott meg. A tekintélyelvű törvény hatalmi függéssé alakítja át az apa-gyermekek viszonyt, ahol az egyik a forma és a másik az anyag, ami befogadja a formát („es”). Csak ott találnak egymásra, ahol egyikük sem önmaga. Az Atya nem adja át magát a törvényben, a teljesítmény-teljesítésbe pedig az ember nem ajándékozza oda a szívét. Isten el-jövetele, az ember számára azt jelenti, hogy mivel a tekintély alapozza meg a viszonyt, az Atya visszahúzódik az önmaga számára való létbe, oda, ahol minden önközlésen túl volt, miközben annak az énje is, aki (látszólag) engedelmeskedik, önmagába zárva és a múltjába temetkezve szintén nem
