Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Söding, Thomas - Török Csaba (ford.): Az irgalmasság kérdése - A tékozló fiú példázata (Lk 15,11-32)

Az irgalmasság kérdése 9 tanmese megalkotja ezt a kapcsolatot az ember tettei és annak következmé­nyei között úgy az ókorban, mint napjainkban, a zsidóság, a kereszténység és a világvallások soraiban, vagy a népi bölcsességek körében: „Elvész a ve­szélyben, aki azt szereti” (Sir 3,26). Mindazonáltal ha a példázatnak ezt a szándékot kellett volna kielégíte­nie, akkor ezen a ponton véget kellene érnie. A bűnös úgy került ábrázolás­ra, mint aki szükséget szenved, a vétkes, mint önmaga áldozata, az eltéve- lyedett, mint elveszett ember. Minél inkább erősnek tűnik a fiatalabbik fiú bűnössége és megaláztatása, annál világosabbá válik ez a távlat. A példázat megmutatja, hogy nincs szüksége optikai illúziókra, hanem hordozhatja a dolgok világos meglátását, mivel ez teszi lehetővé, hogy elhagyjuk a holt­pontot. Ez az, amit leír a példázat. Enélkül nem nem lenne szükségszerűen jézusi példázat. Két elem ágyazódik itt be a szövegbe. Az első a hú megbánása. Ezt írja Lukács: „Visszatért önmagába” (Lk 15,17). Ez a bibliai pszichológia egyik kulcsmondata. Az ókori zsidóság köréből származó József testamentuma cí­mű iratban a kísértés leküzdéséhez kapcsolódik (3,9). Ám ezt a kifejezést megtaláljuk a sztoikus filozófiában is, ahol az önismeret megszerzésének fo­lyamatát írja le.12 Ambrus Lukács-kommentárjában felismeri benne a krisz- tológiai dimenziót: „Bizony igaz, hogy aki visszatér önmagába, az korábban önmagán kívül volt: mivel eljutni az Úrhoz annyi, mint megtalálni magun­kat, s aki eltávolodik Krisztustól, az önmagát tagadja meg”.13 AZ önmagába tekintés elvezeti őt apjának a házába, vagyis a saját múltjához, a saját ere­detéhez, a saját önazonosságához. Soha nem szűnt meg így gondolni rá: „apám” (Lk 15,17k). Tudja, hogy végletes nélkülözésében és vétke ellenére is mindig az apja ha marad. Ám tudja azt is, hogy elveszítette méltóságát és jogát ehhez a húsághoz: „Nem vagyok rá méltó, hogy a hadnak nevezz” (Lk 15,19), mondja apjával folytatott belső párbeszédében. Ez a beismerés mutatja meg önmagába való visszatérésének a komolyságát. Az igazat meg­vallva, amikor visszatekint, rengeteg szégyent lát, de nem csak azt, annál töb­bet is: visszaidézi a (korabeli kritériumok szerinti) igazságos rendet, amelyet apja biztosít a házában. A hierarchia legalján állók számára is elég a bér arra, hogy legyen mit enniük (Lk 15,17). A hú ekkor elhatározásához egy konk­rét gesztust is társít: „Felkelt és apjához ment” (Lk 15,20). 12 Epiktétosz, Diss. Ill, 1, 15 (kritikai kiadás: Discourses, Books III—IV. Fragments. Enchiridion [Loeb Classical Library], Cambridge, Mass. - London, 1928, újranyomás: 1985). 13 Ambrosius, in Luc. VII, 220.

Next

/
Oldalképek
Tartalom