Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Kenózis és Egyház - Weidemann, Hans-Ulrich - Török Csaba (ford.): "Ő Isten formájában volt"

26

Hans-Ulrich Weidemann

Az „alak” (popcpf|) fogalma körül kibontakozott nagy ívű vita során több szempontból megmutatkozott, hogy annak jelentési spektruma magába foglalja úgy az (akár érzéki) megtapasztalhatóság, mint a létállapot szempontját.18 Valószínűleg mindkét álláspontot meg kell hallgatnunk: az egy konkrét alakban megtapasztalhatóról van szó, amely megfelel az adott létező aktuális állapotának. Hogy Samuel Vollenweider álláspontját kell-e elfogadnunk a mennyei koronatanácson résztvevő angyalok látható fényű ragyogásáról,19 vagy szűkebb értelemben a preegzisztens létező Istennel egyenlő státuszának értelmében kell vennünk a kifejezést, az mindenekelőtt a 6b vers értelmezésével függ össze.

Az itt szereplő oú/ áp7tay|iőv fiyfíocxxo kifejezés értelmezése ugyanis továbbra is erősen vitatott.20 Az kerül kimondásra, hogy a preegzisztens létező valami olyasmi, amit már eleve birtokol - vagyis az Istennel egyenlőségét - nem tekinti kihasználandó nyereségnek? Vagy sokkal inkább arról van szó, hogy az Istennel való egyenlőséget nem tekintette magához ragadandó rabolt zsákmánynak, azaz nem birtokolta azt, és nem is akarta magához ragadni? Az első esetben a 6ab verset szinonim parallelizmusként kellene felfognunk, s az „istenalakúság” ugyanannyit jelentene, mint az „Istennel való egyenlőség”. A második esetben szintetikus parallelizmusból kellene kiindulnunk. Ekkor az „istenalakúság” fogalma a preegzisztens létező egyfajta angyalszerű állapotára utalna, aki egyáltalán nem törekszik a „magasabbra”, vagyis az Istennel való egyenlőségre, hanem épp ellenkezőleg, lecsupaszítja magát az „isteni alaktól”. Ezen értelmezés szerint az „Istennel való egyenlőség” - szemben az „istenalakúsággal” - egyáltalán nem jutna osztályrészéül a preegzisztens létezőnek.

Az, aki „Isten alakjában volt”, mindkét esetben eléri „a szolga alakját”, mégpedig azáltal, hogy „kiüresítette önmagát”. Szövegünktől eltekintve sehol máshol nem találkozunk a éoortöv kbvoüv formulával. Az ige akkuzatív tárggyal egyszerűen csak ennyit jelent: „valakit valamire vinni, vezetni”. Itt azonban cselekvő és visszaható alkalmazásával találkozunk. Ez a szokatlan alkalmazás megfelelő módon kifejezésre juttat egy szokatlan tartalmat: a preegzisztens Krisztus önnön elhatározásából tartózkodik mindattól, ami a 6ab értelmében a sajátja volt.21 Ernst Käsemann joggal hangsúlyozza, hogy

18 Ehhez ld. Gnilka, Philípperbrief (ld. 2. lj.), 112-114.

19 így pl. Vollenweider, S., Die Metamorphose des Gottessohns. Zum epiphanalen Motivfeld in Phil 2,6-8, in UÓ., Horizonte neutestamentlicher Christologie. Studien zu Paulus und zur frühchristlichen Theologie (WUNT) 144), Tübingen 2002, 258-306, különösen is 299-305.

20 Ehhez ld. a vitát: Schwindt, Philipperbrief (Id. 5. lj.), 4-12.

21 Hofius, Christushymnus (ld. 3. lj.), 60.