Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 3-4. szám - A szegénység - Török Csaba: Látszat és valóság
84 Török Csaba béri képmást (Ez 16,17; 23,14) is. A Zsoltárok könyve azonban rámutat ennek a szónak az igazi gyökerére: a celem egy árnyékszerű képmás, egy fantom, valamiféle töredékes visszfény, egy illúzió; valami, ami megjeleníti a valóságot, ám ő maga nem az. Ekként szerepel a következő szöveghelyeken: „Lám, néhány arasznyira szabtad napjaimat, színed előtt életem a semmihez hasonlít. Minden ember olyan, mint a fuvallat, az ember elenyészik, mint az árnyék [celem]. Olyan a vagyona is, amit gyűjtött, mint a fuvallat, s nem tudja, ki örökli majd” (Zsolt 39,6-7). A gonoszok kapcsán ezt írja: „Ahogy az ébredő elűzi az álomképet, Uram, úgy tünteted el árnyképüket [celem], amikor fölkelsz” (Zsolt 73,20). Mi világlik ki mindebből? Először is az, hogy amit az ember valóságnak nevez, az csupán árnyéka az igazi valóságnak. Nincs önálló léte, és az árnyékot vető valóság nélkül elenyészik. Másodszor, hogy a képek készítésének tilalma (vő. Kiv 20,4 és MTörv 5,8) visszavezethető arra az alapvető meglátásra, hogy minden emberi képkészítés, másolás csupán az árnyékok árnyékának a létrehozása, nem csak tilos, de értelmetlen dolog is. Istenre vonatkoztatva még nyilvánvalóbb a valóság és a képmás közötti távolság: lehet-e valódi képmása az élő Istennek egy halott, emberkéz alkotta tárgy? Aki maga is csupán egy fantom, egy fuvallat, hogyan hiheti azt, hogy az egyedül Valóságosnak hiteles képét készítheti el? Visszafordítva a gondolatot, fel kell vetnünk a kérdést: ha mindez így van, akkor a teremtés aktusának bevégzéséhez, beteljesítéséhez miért elengedhetetlen, hogy Isten képmást alkosson magáról? A fentiek tükrében azt kell mondanunk, azért, mert ebben a világban ez az árnyék fog rámutatni az őseredetire. Szemközt a fénnyel az árnyék is képes megmutatni a valóságot, amelyet adott esetben szemtől szembe nem láthatunk, hisz Isten „megközelíthetetlen fényben lakozik” (vö. lTim 6,16). Az ember ilyen árnyképmásként tudja beteljesíteni sajátos küldetését, hogy az egyedül Valóságosnak a megjelenítője legyen - ez a tulajdonképpeni értelme az ember megteremtése után elhangzó szavaknak: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá... (...) Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Tér 1,28 és 2,15). Az ember sajátos hivatása, hogy képmási mivolta révén a Valóság legyen sajátosanjelen ebben a világban. Az Újszövetség horizontjában ez a gondolat még további elmélyítést és kifejtést nyer. Pál szavai értelmében Krisztus „Isten képmása”, akinek dicsőségét az evangélium hirdeti, amelyből világosság árad minden emberre (vö. 2Kor 4,4). Krisztus mint Isten már nem árnyékszerű képmás, hanem olyan, amely maga is fény. Ő az Atya tökéletes eikon-ja (képmása), a „világosság a világosságból”. Ebben az értelemben azt kell mondanunk, hogy
