Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 3-4. szám - A szegénység - Török Csaba: Látszat és valóság
Látszat és valóság 85 az ember nem közvetlenül az Atyának a képmása, hanem kettős képiség valósul meg: az Atya és a Fiú között tökéletesen, az Atya és az ember, a teremtett világ között a Fiú által tökéletlenül. „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn” (Kol 1,15-17). Miért is tökéletes képmás a Fiú? Ezt a Zsidókhoz írt levél bevezetése ragadja meg a legjobban: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindensé- get. A bűntől való megtisztítást elvégezve helyet foglalt az isteni Fölség jobbján, s annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk” (Zsid 1,1-4). Krisztus a kivételes képmás. Ő nem a valóság árnyéka, a valóság látszatának a hordozója; ő az Atya lényegének a képmása (szemben az emberrel). Nem csak világosság a világosságból, de Valóság a Valóságból. „Valóságos Isten a valóságos Istentől”. A keresztény olvasatban már nem a terület és a térkép viszonyáról van szó (borgesi-baudrillardi képünkkel élve), hanem a földről, a sziklaaljzatról a terület, a territórium alatt; a mindeneket hordozó Valóságról. Az elsődleges viszony tehát nem a térkép elkészítésének relációja, hanem a térkép alatti terület fennállásáé. A „mélység nélküli szórakoztatás” „azonnaliságával” (Baudrillard) itt a totális mélység, a valóság-abüsszosz áll elénk, amely örök és időn túli. Milyen érdekes: a szentírási látásmód ugyanúgy megkérdőjelezi azt, amit valóságnak nevezünk, akárcsak a kortárs kultúra. Azonban radikálisan más a megkérdőjelezés iránya. Míg a kortárs kultúra a szórakoztatásban cafatokra szaggatja a valóságot, úgymond „felülemelkedik rajta”, a légbe, a semmibe; addig a szentírási hit nem széttépi a mi emberi valóságunkat, hanem betonalapzatot hoz létre számára, lemerül az egyre tömörebb, súlyosabb, erősebb Valóságba, amelynek neve: Isten. Ez tulajdonképpen minden vallásos törekvés célja, ahogyan arra Mircea Eliade találóan rámutat: „A szent, mint láttuk, az egyáltalán valóságos hatalom, hatóerő, az élet és a termékenység forrása. A vallásos ember kívánsága, hogy szentségben éljen, azt jelenti, hogy az objektív valóságban kíván élni, nem akar a szub
