Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Schlögel, Herbert - Török Csaba (ford.): Az Egyház szentsége és bűnössége - Morálteológiai vázlatok
Az Egyház szentsége és bűnössége 5 testeként szenteli meg a közösséget. A szent ajándékokban, a „sancta”-ban való részesedés a hívők közösségét a szentek közösségévé, communio sancto- rum-má teszi. „A szent ajándékok megszentelő hatása révén minden résztvevő személy megszentelődik, és így a személyes értelemben vett szentek közössége, azaz a communio sanctorum is megtapasztalhatóvá válik”.3 „A pokol kapui” (Mt 16,18) sem tudják kiiktatni az Egyháznak ezt a maradandó szentségét. Walter Kasper ezért „az Egyház strukturális szentségéről” beszél. Ez „előfeltételezi, hogy maga a felmagasztalt Jézus Krisztus a tulajdonképpeni szentségkiszolgáltató a Szentlélekben. Az Egyház strukturális szentsége tehát végső soron azt jelenti, hogy Krisztus és az Egyház közötti kötelék nem oldható el”.4 Ahogyan már említettük, a szentség ajándékából a szentség feladata lesz, vagyis magatartásunkkal meg kell felelnünk e szentségnek. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). A keresztények arra nyertek meghívást, hogy „szentül és feddhetetlenül éljenek előtte” (Ef 1,4). A Szentírás számos változatban mondja el, hogy mindenki a szentségre nyert meghívást. Ám azt a bibliai szövegek is kijelentik, hogy a mindenkihez intézett hívás Jézus követésére összekötődött a kevesekhez intézett hívással Jézus különleges követésére. Az ezzel felálló feszültségi viszony mindvégig megmaradt az egyháztörténelem során. Még ha mindig is voltak olyan fáradozások, hogy kiemeljék minden keresztény szentségre szóló meghívását, az mégis messzemenően a felszentelt szolgálattevőkre (püspökökre, papokra, diakónusokra és szerzetesekre) korlátozódott, akiknek soraiból - kezdve a pápákon - szentek egész serege került ki. AII. Vatikáni Zsinat minden megkeresztelt általános papságának a szempontjából beszélt minden egyes keresztény szentségre szóló meghívásáról. „Minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni” (LG 42). Ezt a gondolatot továbbviszi a Christifideles laid kezdetű szi- nódus utáni apostoli buzdítás a világiak Egyházban és világban való hivatásáról és küldetéséről (1989), amikor utal minden egyes ember szentségre szóló meghívására, és kijelenti: „Maga az életszentség ugyanis, melyet megélnek, s amely részesedés az Egyház életszentségében, elsődlegesen és alapvetően hozzájárul az Egyház építéséhez, amennyiben az a »szentek közössége«” (nr. 17). A zsinat utáni és kortárs fejlődési vonulatra tekintve azonban nyilvánvalóvá válik egyfajta ambivalencia. Egyrészt számos lelkiségi mozgalom van, amelyek részben még a zsinat előtt születtek, s a zsinat egyháztani 3 Kraus, G., Die Kirche, 391. 4 Kasper, W., Katholische Kirche, 243.
