Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Török Csaba: Bűnösség és szentség ma - A tettes nélküli tettek birodalmában
Bűnösség és szentség ma 59 Ezzel el lett tüntetve a „szubsztancialitás”, és nem világos, mi maradt meg Husserlnél az egoból [...] Úgy tűnik, hogy az ego nem más, mint a valóságosságuktól megfosztott jelenségek üres befogadója, vagy a szándék egy csellengő mozgása, egy cselekvő nélküli cselekvés.6 Mint látható, a XX. század első felének nagy fenomenológiai iskolája - Kola- kowski olvasatában - beteljesítette azt a programot, amely egyébiránt már korábban megkezdődött. A világ mint fenomenon kivetkezett valóságosságából (de-realized), az emberi én (ego) pedig már nem rendelkezik semmiféle önálló szubsztancialitással. Személyességünk épp oly ködszerű, mint a jelenségek és értelmezések hatalmas birodalma. Itt nem tapasztalunk olyan már- már brutális elszemélytelenítést-személyességmeghaladást, mint Nietzsché- nél, sokkal inkább azt látjuk, hogy az ember erőtlenül szétfoszlik a szemünk előtt. Ami marad, nem más, mint egyfajta hit-szerű ragaszkodás a bölcseleti állításokhoz. Úgy vélték, hogy ez az új filozófiai hit elvezet bennünket a tudomány- elméleti eszkatonba, a tudás teljességgel eredeti forrásához; ez a tudás nem előfeltételezett önmagán kívül semmit, és ennek folyományaképpen olyan szükségszerű volt, mint Isten. Mégis, az ezért a felfedezésért fizetendő ár elképesztően hatalmas volt; kivéve a nevet, a „én” eltűnt, a világ- egyetem pedig jelentésekre redukálódott, amelyek végső soron pont ebből az „én”-bői forrásoztak: két egymást támogató semmi. Elértük a kognitív Abszolútumot azáltal, hogy megfosztottuk azt valóságosságától.7 Ebből a szempontból érthető, hogy Martin Heidegger később éles kritikát gyakorolt saját korábbi mesterével szemben, hiszen ráérzett arra, hogy a fenomenológia rendszerében (ugyan első pillantásra talán észre sem vehető módon) felsejlik egy hiány, egy semmi, egy de-realizáltság: a lét elfelejtése. Világos, hogy erre adandó válaszával Heidegger egy másfajta semmivel szembesített bennünket, mondhatni az egyik hiányból áthelyezte a másikba az embert, mégis azt mondhatjuk, hogy fenomenológia-kritikája komolyan megalapozott volt. Eközben azonban az ember maga, a „tettes” furcsa helyzetbe került, hiszen az ellenmozgásként fellépő egzisztencializmus (majd az azt követő újabb és újabb iskolák) látszólag egyre nagyobb érdeklődéssel és egyre el6 Kolakowski, L, Metaphysical Horror, Oxford 1988, 60. 7 Uo. 60-61.
