Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Török Csaba: Bűnösség és szentség ma - A tettes nélküli tettek birodalmában
Bűnösség és szentség ma 57 néprétegek ezért meggyűlölték a feljebbvalóikat, s apránként sor került a rabszolgai morál kialakítására, vagyis a jó és rossz kategóriáinak totális felcserélésére. Nietzsche egy hasonlattal él könyvében: a sas és a birkák képét idézi fel. A sasnak meg kell ennie időnként egy-egy birkát, s a birka ez ellen nem tiltakozhat, ez a dolgok természetes rendje. A rabszolgai morál azt jelenti, hogy nem a sas, hanem a birka a jónak a mércéje, s ezért a sas viselkedése rossznak lett feltűntetve. Holott épp ennek az ellenkezője igaz: az erős kell, hogy a jó mércéje legyen, mert ő az, aki képes megvalósítani önmagát. Ráadásul az erős még mindig dönthet úgy egy konkrét helyzetben, hogy gyönge lesz, de a gyönge nem dönthet úgy, hogy erős. Itt rejtezik a távolság pátoszának a lényege: a jó nem a gyengék, hanem az erősek birtoka kell, hogy legyen, az emberi lét beteljesülése ezért „arisztokratikus”, kiemelkedik a tömegből - igen, ez már az Übermensch, az önmagát (és minden gyengét, minden rabszolgai erkölcsöt) felülhaladó ember képe. Ennek az alapgondolatnak döbbenetes a kihatása Nietzsche munkásságában. így minden - erkölcs,jó és rossz, erény és bűn - teljességgel átértékelődik. Ez nem meglepő, hiszen az Umwertung der Werte, az értékek átértékelése elsődleges fontosságú célkitűzése a német filozófusnak. Végső soron a távolság pátoszában lehetővé válik az erősek, az elkülönülök, a gyengékkel szemben mind jobban eltávolodók számára, hogy maguk határozzák meg a jót, az erényt, s csakis ehhez az önmeghatározott mércéhez szabják tetteiket. Az értékek teremtése és átértékelése teljességgel az erősek hatalomakarására van bízva, akikkel szemben a „kicsiknek” engedelmességgel kell adózniuk. Mindez totális ellentéte a jézusi erkölcsnek: a kicsinység, az alázat dicséretének, a kereszthordozás etikájának, a szenvedésből fakadó békének, a meghalásból fakadó életnek, a vereségből támadó győzelemnek. Nem véletlen, hogy Nietzsche nem egy írásában izzó haraggal (ha nem gyűlölettel) támad a keresztény erkölcsiség ellen, amelyben a rabszolgai morál legborzalmasabb képletét látja, amely arra akarná kényszeríteni az erőseket, hogy a gyengék erkölcsét kövessék. Elsőre talán nem tűnik fel, de mindez szükségszerűen kihat a tett és a tettes fogalmára is. „A pátoszban a »tett« és a »tettes«, a (belső) indítóok és a (külső) következmény közötti, Nietzsche által később kritizált megkülönböztetés leküzdésre kerül. A pátosz egy történés puszta jelen valósága, amely egyaránt »belsődleges« és »külsődleges«. Közvetlenül egy belső (lelki) állapot hatékony (testi) kifejeződése”.3 A pátosz tulajdonképpen nem más, mint maga az akarat, maga az erő, amely hatalomra tör. A távolságot az erősség és 5 5 Gerhardt, V., art. Pathos der Distanz, in HWPh 7,199-201, itt: 200.
