Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 1-2. szám - A család - Sicari, Antonio Maria - Török Csaba (ford.): Valóban keresztény a család?
42 Antonio Maria Sicari Az elszegényedés kettős volt. Mindenekelőtt hajlottak arra, hogy elfelejtsék az emberi létező ama eredendő szüzességét (vagy „eredendő magányosságát”, „transzcendentális magányosságát”, ahogy nem egyszer nevezték), amely elidegeníthetetlen tőle, és amelyet egy család tagjainak is (kezdve a házaspáron) tudniuk kellene tiszteletben tartani és védelmezni.2 Ezen a ponton újra fel kell tennünk a kérdést: mennyibe került, és kerül most is az Egyháznak, hogy a keresztények szinte semmit sem tudnak a szűzi magányra való saját jogukról/szükségükről, és hogy legföljebb arra kapnak felhívást, hogy találjanak „néhány magányos pillanatot”, a világ hangzavarától való egyfajta megtisztulásként, vagy a túlzott kölcsönös leterhelés terápiája gyanánt? Ettől csak még kevesebbet tudnak arról a kölcsönös óvásról, amellyel egymás felé kellene fordulniuk.3 Másodszor a szüzesség figyelmen kívül hagyása kikerülhetetlenül elvezet a házasság szentségének korlátozott felfogásához és megéléséhez. Gyakorlatilag ez történik: a két keresztény házastárs hajlamos lesz arra, hogy a házas- és családos élet minden pozitív és szép szempontját a szentség gyümölcsének tekintse, azonban hibáikat és kölcsönös megnemértéseiket vagy betel- jesületlenségeiket salaknak és „bukásnak” fogja fel. Amikor pedig sikerül megbocsátani egymásnak, akkor úgy tesznek, mintha az alantas szemetet dobnák ki az otthonukból. Ugyanígy viszonyulnak az élet terheihez és fáradalmaihoz, a magány vagy a zavarodottság elkerülhetetlen tapasztalatához, a gyermekek neveléséhez kapcsolódó terhekhez, a munka és a társadalmi kapcsolatok fáradságához. így a családi dráma nagy részét nem szentségi módon élik meg, hanem mint azon akadályok felhalmozódását, amelyek ellentmondanak a szentség által felkínált ideálnak. A valóság azonban mélységesen más: ha a szentség olyan jel, amely Krisztus felé mutat, akkor ez a jel mindig hatékony lehet, és az is kell, hogy legyen. A házas- és családi élet egészének szentségnek kellene lennie: olykor azért, mert a teremtmények 2 „A »férfi és nő közötti személyközi, fizikai és lelki közösségben« ezért paradox élményt kell megvalósítani: kölcsönösen egymásnak ajándékozzák saját érzelemteljes társaságukat, azonban így téve »sajátjukként felvállalnak egy keveset a másik magányából«”. „Ezért hát amikor megvalósul a teremtési közösség, tökéletesen biztosítva lesz az eredendő magány teljessége is (amely az első emberé s mindannyiunké), ugyanakkor ezt a magányt csodálatos módon áthatja és kitágítja a másik ajádnékozása” (II. János Pál, Katekézis 1979. szeptember 21-én és 1980. február 12-én). 3 Olivier Clément mondta: „Az igazi szeretet mindig megkívánja, hogy mindenki megőrizzen valami módon egyfajta magány-tapasztalatot, egy jó értelemben vett magányt. Arra van szükség, hogy mindenki megőrizzen magában egy cellát, egy szerzetesi cellát, az Abszolútummal való saját egyedülálló kapcsolata számára” (vő. II sabato, 1980/2).
