Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 3-4. szám - Az Egyház katolicitása - Fouilloux, Étienne - Török József (ford.): A katolicizmus Franciaországban és Nyugat-Európában XII. Piusz pápától XVI. Benedek pápáig
72 Étienne Fouilloux veszélyt. A két felekezeti család (római és protestáns) közelmúlt történelme azt mutatja, hogy jóllehet nehézségeik mélyebb oka ugyanaz, a módozatok jelentősen különböznek. Az angol-protestáns egyházak - noha élénk viták folytak az állami jellegről, a nők, majd a homoszexuálisok helyéről - a szekularizációt kevesebb nyílt konfliktussal élték meg, mint a katolikusok. A római központ és a nemzeti sajátosságaikat féltékenyen őrzők közötti feszült kapcsolat rányomta bélyegét Nyugat-Európában a katolikus Egyház történelmére, amely erősen mediatizált válságsorozat. Ezek a válságok adják a posztmodern korba való belépésének sajátos modalitását, a zsinati csatározások és az azt követő kontestációk, nyomásgyakorlások. Ez a mozgalmas történelem négy szakaszra osztható. E négy szakasz eltérő dinamikával ugyan, de a nyugat-európai katolicizmus valamennyi helyi változatánál fölfedezhető. Az elsőre jellemző az a nyugtalanság, rossz közérzet, ami XII. Piusz pápaságának utolsó éveiben jelentkezett, és csak 1962 őszén, az első zsinati ülésszak idején tűnt el. Valóságos eufória követte minden átmenet nélkül. A XXIII. János által sínre tett II. Vatikáni Zsinatnak a megfiatalodott Egyház megújulását kellett volna magával hoznia, annál inkább, mert az Egyház ki- engesztelődött azzal a világgal, amelynek közepette él. A harmadik szakaszban ez az eufória kifulladt, nem bizonyult tartósnak, mert gyorsan beleütközött abba a radikális és kettős kontestációba, amely a hiú reményekben való gyors csalatkozásból táplálkozott, és amelyet tovább mélyített a „68-as évek” romboló légköre. A hagyományos áramlat még a zsinat befejezése előtt rámutatott a tagadhatatlan válságra, s az okokat VI. Pál első évei alatt a zsinaton történtekben vélte fölfedezni. Ami a keresztény baloldalt illeti, a zsinatot kiindulópontnak tekintette egy radikális reformhoz, és kritikáját kiterjesztette a hit területére, valamint az Egyház szervezetére. A tradiciona- lista ellenállás Marcel Lefebvre érsek és híveinek skizmájába torkollt, amit négy püspök fölszentelése teljesített be, Róma hiába tilalmazta azt. A baloldali kontestáció ekkor már jó ideje tartott, az egyházi intézményrendszert - zajosan vagy csendben - belülről aknázta alá, majd okozott szakadásokat. VI. Pál pápaságának befejeztével, de méginkább II. János Pál utolsó éveiben elérkezett az okozott károk helyreállításának órája. Ez folytatódik XVI. Benedek pápa vezetésével, aki ennek egyik fő résztvevője-cselekvője volt elődje idején. Az idő ilyetén fölosztása, a különböző szakaszok elnevezése csak az elemzés eszközéül szolgálnak, természetesen később finomításra, sőt fe- lülbírálatra szorulnak: nem óhajtják bemutatni az oly gazdag történelem valamennyi összetevőjét.
