Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Marion, Jean-Luc - Török József (ford.): Lustiger bíboros dicsérete (II.)
96 Jean-Luc Marion Ugyanez a világosan látás jellemezte az ún. „második rend” területén is: A valóság ellenáll annak, amit az ember észszerűnek gondolna. Ez a valóság lelki valóság (Dieu merd, les droits de l’homme, p.318). Gyakran bírálták őt a felvilágosodás iránti kritikájáért, amiért úgy érzem, meg kell védenem. Miként lehet azt ismételgetni, hogy Auschwitz után nem lehet többé filozofálni, teológizálni, verseket írni (valójában az igény pontosan az ellenkezője, de másként és elkötelezettebben, amint tették Levinas, Henry és Derrida, Hans Urs von Balthasar és Henri de Lubac, Paul Celan és René Char) anélkül, hogy föl ne vetődne „az elégséges ész önelégültsége, amely képtelen belátni határait” (Ugyanott, p.129)? Komolyan kell venni a Valéri által diagnosztizált „halandóságot” a civilizációk kapcsán, a Freud által megbélyegzett betegséget, ami a kultúrát pusztítja, az európai tudományok Husserl által elemzett válságát, a Heidegger által elgondolt „végét” a metafizikának, vagy a Gödel által felállított és Wittgenstein által tovább tanulmányozott logikai elégtelenséget. Miként ne lenne észszerű a következő ítélete: „Hogy egészen világos legyen, mindaz, ami történt, jelzi a felvilágosodás századának végét a történelem folyamatában” (Le Choix de Dieu, p. 115)? Milyen helyzetelemzés lehetne világosabb és komolyabb, mint a következő: „Ön- áltatásnak nevezem azt a gondolatot, ami szerint az értelem (raison) képes megmenteni az értelmet” (ibidem, 116). A keresztény gondolat számára kijelöli az elsődleges feladatot, ami hozzájárulás „az értelem önmagátóli megmentéséhez, azért, hogy az értelem diadalra jusson” (Le Choix de Dieu, p.286). Bármennyire is ellentmondásnak tűnik, itt örököse a Frankfurti Iskola marxizmusának, Barth és Bonhoeffer protestantizmusának, Derrida dekonstrukció-elméletének és Lévi-Strauss decentrált etnológiájának. A gondolati válsággal-véggel szembenézve várakozni egy új kezdetre, amit Husserl „a logosz és a logika tágasabb fogalmának” nevezett és Nietzsche a „nagy értelemnek”; sikerül-e az „értelem szintjén átgondolni” azt, ami bennünket fenyeget, s ami mégis képes lenne bennünket megmenteni? Ez tehát Jean- Marie Lustiger érdeme: soha nem hazudott az „alap nélküli alap” tragikumáról és üdvözítő voltáról (Devenez dignes de la condition humaine, p.37). Röviden, amit nála a felvilágosodás banális kritikájának tartottak igaztala- nul, valójában nagyon is tudatos szembesülés azzal, hogy a jelen idők végveszedelmében nevén kell nevezni a nihilizmust. A nihilizmus okozta egyetemes megpróbáltatások közepette sikerült leírnia, nevén neveznie a hit válságát, nevezetesen a Katolikus Egyház válságát, mindenek előtt Franciaországban. Jean-Marie Lustiger sehol nem tárta föl paradox helyzetértékelését jobban, mint azon párbeszédben, amelyet a Le Débat hasábjain folytatott 1989-ben az önök fájón nélkülözött társával,
