Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Marion, Jean-Luc - Török József (ford.): Lustiger bíboros dicsérete (II.)
90 Jean-Luc Marion gát és nem látta meg azokat a veszteségeket, amelyek törvényszerűen vezették az 1940-es vereséghez. Ez a Franciaország, egyszerre valóságos és csalóka, magát a művészetek és az irodalom anyjának tartotta, a béke és a háború úrnőjének, önazonosságában látszólag jól megfért egymással Vercingétorix és Klodvig, a forradalom és Szent Johanna, XIV. Lajos és Napóleon. A francia történelem az emlékezet beláthatatlan mezeje, s annál magasztosabb, minél messzebbről nézik. A fiatal Aron Lustigert nem érintették a valóságos Franciaország tragikus megosztottságai, köztársaságpárti volt az Ancien Régime iránti nosztalgia nélkül; nem háborította fel a Dreyfus-ügy, s nem gyötörte sem a királypárti Action fran^aise, sem a forradalmi örökség. (Részint ez magyarázta a francia katolicizmus kortárs történelmével szembeni távolságtartását. A katolicizmus még mindig ezektől a szakadásoktól szenved és csak részint jutott rajtuk túl, nagymértékben neki köszönhetően.) Szüleitől zsidó öntudatot örökölt, de ez a judaizmus nem látogatta a zsinagógát, ám megmutatkozott a nevelésben, az erkölcsi kötelességek vállalásában - nem hazudni, nem csalni, tanulni és megérteni; íme, ez az, ami egy zsidót megkülönböztetett egy gojtól. Ez a francia földön tartózkodás választáson alapult, nem számított számkivetésnek. Másokkal is ez történt, a francia történelem e titokzatos pillanatában; ott van például Emmanuel Levinas, aki hasonló körülmények között érkezett Litvániából Strassbourgba a francia filozófia tanulmányozására, miközben tökéletesen beszélt németül. Amikor a 80-as években egy este találkoztak a rue d’Auíeuil-ban, különös és kellemes érzésem támadt: mint két testvér rögtön felismerték egymást és maguk között olyasmikről beszéltek, amiket én nem tudtam megérteni. Ez határozza meg a francia identitást, az emigránsoké, akik sorsként vállalják, anélkül, hogy mi, bennszülöttek igazán megértenénk, az övék franciább, mint a miénk. Barrés, e szellemi meggyökerezés példája, a nagy gondolkodó pontosan kifejezte ezt a paradoxont. A bennünket éppen most foglalkoztató 4. páholyban, a Kubában született Herediát - akinek anyja Normandiából származott - ezekkel a csodálatos szavakkal köszöntötte: „Az illusztris költő, akit kedves kötelességem dicsérni, idegen vérből született. Határozott választás kötötte a mi szellemiségünkhöz [...] A Trófeák szerzőjét tanulmányozva ismerte föl eggyel többször (s az ő nyomában mi is), hogy a görögök és rómaiak örököseként Franciaország idegen aranyból vert érmekkel jeleskedik”. Lustiger, Levinas és oly sokan kiváló példák a francia éremverésre idegen aranyból. Ameddig Franciaország folytatja, az önök Társaságával együtt ezt az eladósodást, addig önmaga marad.
