Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Puskás Attila: A szabadság teológiai értelmezése - Út a megszabadított szabadság ethosza felé
A szabadság teológiai értelmezése 55 séget viselni, mert értelme és szabad akarata van. Isten olyan lénynek teremti az embert, aki viszonyulni tud önmagához, előzetes adottságaihoz, távolságot tud venni környezetétől, sőt bizonyos értelemben önmagától is. Az ember szellemi szubjektum, aki sosem tárgyiasítható egészen, része a természeti világnak, de kikerülhetetlenül szemben is áll vele. E teremtett szellemi szubjektum-létében gyökerezik szabadsága. E szabadság valódi önmeghatározó képesség. Az isteni megbízásként kapott uralom gyakorlása nemcsak más teremtményekhez való kapcsolatára, hanem az önmagához való viszonyulásra is igaz. Az ember ura önnön tetteinek és önmagának is. Ahogy a világban betöltött uralomgyakorlásnak, úgy az önmaga felettinek is sáfári-gondnoki természetűnek kell lennie, számadással tartozik érte a Teremtőnek. Ez a fajta önuralom-képesség természetesen magában foglalja az önnevelésnek, az ösztönös késztetéseknek a személyiség egészébe való integrálásának a feladatát is. Másfelől, az ember szabadsága mint önmeghatározó képesség azt jelenti, hogy nemcsak különböző lehetőségek között választ, hanem végső soron és elsődlegesen saját magáról dönt. Szabadsága nemcsak abban áll, hogy választhat: cselekszik-e vagy sem, s ha cselekszik, akkor mi lesz annak a tartalma (libertás exercitii és libertás specificationis), hanem elsősorban abban, hogy a szó valódi értelmében önmagát határozza meg. Létlehetőségeinek megragadása vagy elmulasztása saját egzisztenciáját érinti, valóban önmagáról dönt, választásaival önmagát alakítja, teszi ilyenné vagy olyanná. Aki az önmeghatározás szabadságának ránehezedő terhe elől belemenekül a közízlésbe, közfelfogásba, közgondolkodásba, az éppen létezésének legkitüntetettebb mozzanatát nem váltja valóra, nem él a teremtő Isten ajándékával. Az emberi szabadság mint az ön-meghatározás képessége, magában rejti a véglegességre törekvést. Ha az önmagunk feletti döntés valóban önmagunk meghatározását célozza, akkor a szabadság mélyebb értelme szerint nem abban áll, hogy az ember mindig rendelkezik új alternatívákkal, hogy újra és újra megváltoztathatja a döntéseit egy soha le nem záródó folyamatban - mely ekképpen elérhetetlenné tenné a teljes önmeghatározást —, hanem abban, hogy az ember végérvényesen meghatározza önmagát valamilyen értelmes tartalomra tekintettel. A szabadság mint valódi önmeghatározás lényegéhez tartozik az a tendencia, hogy minél inkább meghatározza önmagát az ember, annál inkább elveszíti a másként cselekvés akarását. E veszteség nem kényszer következménye, hanem saját szabadságának, mint az önmeghatározás gyakorlásának az eredménye. Az önmeghatározás véglegességre törekvése alól az sem tudja kivonni magát, aki állandóan menekül a végérvényes elköteleződés és döntés elől, aki állandóan fenn akarja tartani
