Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Puskás Attila: A szabadság teológiai értelmezése - Út a megszabadított szabadság ethosza felé
56 Puskás Attila magának minden döntésével kapcsolatban a másként cselekvés lehetőségét. Aki ugyanis a végérvényes önmeghatározás ellen dönt s ez a döntése határozza meg minden cselekvését, az is végérvényesnek szánt döntést hoz. A döntéstől való tartózkodás is már döntés, a végérvényes önmeghatározástól való tartózkodás is már véglegességre irányuló önmeghatározás. A végérvényes önmeghatározásra irányuló feltétlen szabadságnak egy önmagában igazolt, további igazolásra nem szoruló, bármely körülmények között feltétlenül érvényes tartalom tud csak megfelelni. Erre való tekintettel tudja végérvényesen meghatározni magát az emberi szabadság. Posztulátum alakjában megfogalmazva: ahhoz, hogy a végérvényes önmeghatározásra törekvő emberi szabadság teljes értelme megvalósulhasson, léteznie kell olyan feltétlenül értelmes tartalomnak, melyre igent mondva végérvényes módon meghatározódhat a szabadság. A Papi teremtéselbeszélés szerint az emberi szabadság, mint a szubjektum szellemi természetében gyökerező és véglegességre törekvő önmeghatározó képesség alapvetően dialogikus-responzorikus természetű. Szavával Isten nemcsak megalkotja az embert, ahogy a többi teremtményt, hanem szól is hozzá, megszólítja és felszólítja, megáldja és megbízást ad neki. Ezzel veszi kezdetét az emberi történelem, az üdvösség története, mely mindvégig az embert szólító, felhívó, kérdőre vonó Isten és a neki válaszoló, vagy kérdéseket feltevő ember párbeszédének a története. A teremtő Isten olyan Isten, akinek van szava az emberhez, aki megszólít és megszólíthatóvá teszi magát; az ember pedig az isteni szó meghallására és a válaszadásra képes teremtmény. Isten és ember párbeszédében szabad személyek viszonyulnak egymáshoz. A teremtő Isten eredendő, levezethetetlen szabadságában és sze- retetében megalkotja és az önmagával való közösségre meghívja az embert, akit úgy teremt meg, hogy az képes felfogni e megszólítást, és ajándékba kapott önmeghatározó szabadsága révén tud válaszolni Isten közeledésére. A szellemi természettel rendelkező emberi szubjektum e dialógusba állított- ság révén mondható teológiai értelemben páratlan személynek, aki feltétlen méltóság hordozója, s így szabadsága is ebben a dialogikus kapcsolatban éri el végső mélységét és valódi súlyát. Nem tekinthetjük véletlennek azt a történelmi tényt, hogy a személy, a személyi méltóság és szabadság éppen a bibliai kinyilatkoztatás talaján felnőtt európai kultúrkörben vált középponti és történelemformáló eszmévé. A szabadság beágyazódása az Isten és ember személyes, dialogikus kapcsolatába azt is jelenti, hogy a szabadság - noha valódi önmagában állást és önmeghatározást foglal magában - mégsem önmagáért van, hanem azért, hogy maga a szeretetkapcsolat lehetővé váljék: az ember azért szabad, hogy Isten szeretetére szabadon válaszolhasson. A sza
