Communio, 2009 (17. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 3-4. szám - Isten Országa és a világ - Bolberitz Pál: A monoteizmus a nyugati filozófiában
160 Bolberitz Pál Plotinosz „ős-egy” fogalma. A kereszténység ezt a metafizikai Istenfogalmat gazdagította - az ószövetségi kinyilatkoztatásra támaszkodva - az egyetlen, személyes Teremtő-Isten fogalmának bevezetésével. Ez az Isten nemcsak teremti, hanem létében is fenntartja, kormányozza ezt a világot és gondviselésében részesíti azt. Szent Ágostonnál filozófiai megfogalmazást kap az egy Isten-hit, midőn a keresztények Istenét a legfőbb igazságnak mondja (Summa Veritas), és Scotus Eriugena a filozófia nyelvén „teremtetlen teremtő természetnek” nevezi az egy Istent. Később Canterbury Szent Anzelm Istent úgy nevezi a filozófia nyelvén, „mint akinél nagyobbat nem lehet elgondolni”. Aquinói Szent Tamás, a skolasztika fejedelme - Ágoston és Arisztotelész nyomán haladva - a teremtő Istent a világ létesítő és mozgató okának, ősmintájának, transzcendens végső céljának és szükségszerű létének nevezi. A reneszánsz és a barokk skolasztika monoteista egy-Isten fogalma kezd mind erőteljesebben elszakadni a vallási értelemben vett monoteista Istenfogalomtól, és fokozatosan kiüresedve, átadja helyét a filozófiai abszolútum- nak. Descartes - a maga racionalista szemléletében - értelmezi az anzelmi istenfogalmat, és a legtökéletesebb fogalomként tételezi. Pascal élesen elválasztja a bibliai egy-Istent a filozófusok rideg, személytelen istenétől. Spinosa a tökéletes szubsztanciának nevezi Istent, míg Leibniz a Monászok-mona- szának, a dolgokban rejlő „centrális-Monásznak” mondja. A felvilágosodás - bizonyára Spinoza statikus panteizmusa által ihletve - a tudományos észt s a természetet ruházza fel az abszolútum jegyeivel. I. Kant már csupán a tiszta ész a priori ideájának, míg Fichte az abszolút-énnek mondja. Schelling az ősazonosságnak, Hegel pedig - pánlogizmusának megfelelően - a dialektikusán fejlődő immanens abszolútumról beszél, amit szellem(Geist)-nek nevez. K. Marx a „fejéről a talpára” állítja Hegel dinamikus panteizmusát és a dialektikusán kibontakozó, „örökmozgó” anyagot tekinti abszolútumnak. A monoteista vallások Istene - nem kétséges - abszolútum, de minél jobban elszakad ez az abszolútum a vallástól, annál inkább válik üressé magának az abszolútumnak metafizikai fogalma is. Jól példázza ezt a posztmodern irányzatok dekonstrukciós módszere (vö. Derida), ami már végül magát a módszert abszolutizálja. Az „abszolút” fogalma jelzői és főnévi értelemben szerepel a filozófia- történetben. Az abszolút, a feltétel-nélküli, szükségszerű létmód jelentése, különféle elnevezések formájában, végigvonul az ókori és középkori gondolkodásban. Mégis figyelemre méltó, hogy kifejezetten csak a XV. században szerepel a nagy reneszánsz filozófus és teológus Nicolaus Cusanus írásaiban. Cusanusnál az abszolútum a keresztény monoteizmus egy-Istenét jelenti, de egyben először válik valódi filozófiai-metafizikai alapkategóriá
