Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Gruber László: A reprezentáció (képviselet) - teológia II. János Pál papság-teológiájában
54 Gruber László mint a Zsinat tevékeny és elkötelezett résztvevője, érthető módon előszeretettel hivatkozik e dokumentumokra. Az in persona Christi - gondolat alapját az a hagyományos meggyőződés képezi, amely szerint az egyházi rend szentsége (ordo) az azt felvevő személy leikébe sajátos papi jegyet (character sacerdotalis) vés, mely jegy a kereszt- ségben, ill. bérmáláskor kapotthoz hasonlóan eltörölhetetlen (character in- delebilis), vagyis nem lehet sem megismételni, sem időlegesen feladni, valamint ez a jegy, mint signum configurativum Krisztushoz különleges módon hasonlóvá tesz (configuratio), ontológiailag és nem csupán funkcionálisan, vagy egyfajta jogi delegálás-értelemben11; II. János Pál a megelőző egyházi egyébként Bellarmin Szent Róbert tanítását idézi (Controversiae de sacramento Eucharistíae, V, 27); de hivatkoznak a II. Vatikáni Zsinatnak e szövegei a Trienti Zsinat kijelentésére is (Sessio XXII, 17 Sept. 1562, Doctrina et canones de ss. Missae sacrificio, DS 1743). Noha a Trienti Zsinat a papi hivatalról nem tudott vagy kívánt differenciált és részletes tanítást adni (vö. Lehmann, K., Das dogmatische Problem des theologischen Ansatzes zum Verständnis des Amtspriestertum, Münchener Akademie-Schriften, 50, München 1969, 135-150), mindazonáltal Henri Bourgeois elsősorban azt tartja fontosnak, hogy e zsinat rögzítette: amikor a pap a szentségeket a hívek számára kiszolgáltatja in persona Christi cselekszik. A Tridentinum eredményei pedig, így tk. az in persona Christi - megfogalmazás, azért is jelentősek dogmatörténeti szempontból, mivel ez az egyetemes zsinat a középkori teológia nagyszabású összefoglalásaként értékelhető, egyfajta kritikus reflexióként a megelőző 1000 év egyházi hagyományát illetően. Vö. Storia dei dogmi. (dir. da Sesboüé, B.) vol. Ill: I segni della salvezza, Piemme, Casale Monferrato 1997, 179-183. (Eredeti mű: Historie des dogmes. Ill: Les signes du salut, Paris 1995.) A hagyománynak ebbe a hatalmas és szakadatlan folyamába illeszkedik majd bele szervesen II. János Pál a maga teológiai felfogásával és tanításával. 11 „A pap Krisztushoz kapcsolódása és Krisztussal való egyesülése különleges fajtájú és egyedülálló jellegű. A pap esetében nemcsak a minden keresztényt a maga egyéni módján kötelező Krisztus-követésről van szó. (...) A pap Krisztussal való egyesülése reális valóságban gyökerezik, nevezetesen az egyházi rend szentségében és az általa létrehozott eltörölhetetlen jegyben. Ez a jegy, mint signum configurativum, különleges módon hasonlóvá teszi a papot Krisztushoz, a Főpaphoz, az emberek és az Atya közötti közvetítői mivoltában. A papnak Krisztussal való konfor- mitást kölcsönöz. (...) A papi életben Krisztussal való osztatlan, közvetlen és kizárólagos kapcsolat és egyesülés kívánatos és adott. Ez főként a II. Vatikáni Zsinat által a hagyományból kiemelt jellegben jut kifejezésre, ami szerint a pap Krisztus helyettese és reprezentánsa. Az egyházi rend szentsége ’a papot a Szentlélek kenete által különleges jeggyel jelöli meg, és ilyen értelemben Krisztushoz hasonlóvá teszi, úgy, hogy Krisztusnak, a Főnek a személyében tudjon cselekedni’. Így lehet a hivatalos, törvényes Krisztus-reprezentációban fölfedezni a papi egzisztencia alapvető összetevőjét, vagyis azt az egyedi természetfeletti személyi jelleget, amely őt elvezeti egy egészen sajátos közösségre Krisztussal. Ezt a megjelenítést nem szabad pusztán joginak és hivatalinak felfogni, úgy, mint például egy nagykövetnél, aki az állami hatóságokat pusztán jogilag és hivatalosan képviseli. Mivel a szentelés a papot mint embert és mint személyes egzisztenciát bensőleg és életszerűen ragadja meg, ezért lehet és kell a Krisztus-reprezentációt a pap benső életerejeként felfogni. A szentelés így magában foglalja a Krisztussal való életszerű összekapcsolódást”. S cheffczyk, L, A cölibátus, mint a papi lét és szolgálatformáló ereje, in Communío, 1996-Karácsony, 74-76. Vö. még Uő, Die Chritusrepräsentation als Wesenmoment des Priesteramtes, in Catholica 27 (1973), 293-311.
