Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Koch, Kurt - Rokay Zoltán (ford.): Az egy római mise-rítus két formája: Liturgiateológiai bevezetés XVI. Benedek pápa motu propriójához
Az egy római mise-rítus két formája 31 kus Egyház jövője számára. A liturgia történetében ugyanis sok esetben tapasztalható növekedés, fejlődés és haladás, de semmi esetre sem törés. Már emlékirataiban, amelyeket Benedek pápa mint a Hittani kongregáció prefektusa közzétett, megdöbbenését fejezte ki a „régi missale betiltása kapcsán; ilyesmi nem volt az egész liturgiatörténetben”.1 Ez a tilalom azonban azt a végzetes benyomást keltette, mintha az ilyesmi egészen normális lenne az Egyház életében: ahogyan V. Piusz pápa a Trienti Zsinathoz kapcsolódóan 1570-ben megújította az addigi missalét, úgy négyszáz év után és egy újabb zsinatot követően egy új pápa közreadhatott és előírhatott egy új misekönyvet. Ezzel ellentétben a történelem arra tanít, hogy V. Piusz semmi esetre sem alkotott új rítust, hanem az eddigi Missale Romanumot mindössze átdolgoztatta, mint ahogy ez a történelem eleven gyarapodása mellett normálisjelenség. így jutott el a pápa annak idején a következtetésre: „V. Piusz pápa missa- íeja, amelyet ő alkotott volna, nem létezik. Csak az V. Piusz által történt átdolgozás létezik, mint a növekedés történetének egy fázisa.”2 Analóg értelemben a latin rítus II. Vatikáni Zsinat által kezdeményezett reformja is a Missale Romanum revíziója, ami gyakran előfordult, azonban ezúttal - mindenek előtt az anyanyelv bevezetése miatt - behatóbb kellett, hogy legyen. A liturgiatörténetnek ez az értelmezése, nem mint a törések sora, hanem mint a növekedés, érlelődés és tisztulás folyamata, amelyben azonban soha nem semmisítették meg az azonosságot és folyamatosságot, indította Benedek pápát arra, hogy fellazítsa az addigi Missale Romanum használatának zsinat után kimondott tilalmát, hogy annak gazdag örökségét ne adja át a múltnak, hanem a jövő számára is biztosítsa. 3. A LITURGIA TEOLÓGIÁJA ÉS FENOMENOLÓGIÁJA Nem férhet hozzá kétség, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareform nem kevés hívőnél, lelkipásztorkodónál és teológusnál nem a növekedés folyamatának látszatát, hanem a törés benyomását váltotta ki. Ez mindenek előtt azzal állhat összefüggésben, hogy a II. Vatikáni Zsinat liturgikus kons- tituciójából, a Sacrosanctum conciliumból kevésbé a teológiát és a liturgikus alapnormákat tették magukévá a „szakértők”, hanem sokkal inkább a litur1J. Kardinal Ratzinger, Aus meinem Leben, Lebenserinnerungen, Stuttgart 1998,172. 2 U.o.