Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Mohrmann, Christine - Török József (ford.): A liturgikus latin nyelv
A liturgikus latin nyelv 47 tott-nyilvános és egyszerű jellegével, azzal a karakterrel, amely azt világosan megkülönböztette bizonyos pogány kultuszoktól. Bármiként is legyen, az Ambrosiaster értelmezése nagyon érdekes tanúság: ez a teológus, aki Róma eucharisztikus liturgiájának teljes latinná tételében valószínűleg tevőlegesen részt vett,20 a keresztény liturgia jellegzetes vonásának tartja annak világos és egyszerű karakterét. Tudatában van annak a ténynek, hogy egy idegen kultikus nyelv épületes lehet (oblectati sono verborum), de nem akar lemondani a liturgikus nyelv társadalmi funkciójáról: számára a liturgikus nyelv elsősorban kommunikációs eszköz, s csak másodjára vallásos érzelmek kifejezése, kifejeződése. Ha az Ambrosiaster által végzett elméleti megállapítások után figyelmünket a legrégebbi latin liturgikus szövegekre összpontosítjuk, megállapíthatjuk, hogy az Egyház gyakorlata megtalálta a pontos középarányt a két véglet között. Az Egyház határozottan elvetette az imádságnak azt a nyelvezetét, amelyik elhanyagolta a kommunikáció társadalmi elemét, nem akart valamiféle misztériumos nyelvezetet, másrészt nem akarta elhagyni az imádság sajátos stílusának ősi hagyományát: ez az, amit megalkotott, hieratikus nyelvezetet az Egyház imádságának eszközeként, egyszerre mint kommunikációs eszközt és ugyanakkor a vallási érzelmek kifejeződését. Az Egyház hagyományában megformálódott a szakrális stílus, ami annak a megvalósulása, amit Poitiers-i Szent Hilarius óhajtott. Ez a stílus tudatosan különbözött a mindennapok nyelvezetétől: vigilandum ergo et curandum est, ut nihil humile dicamus. Egyfajta törekvés a méltón és áhítattal szólásra, amely Szent Hilarius szerint kerül minden közönségességet: non enim secundum sermonis nostri usum promiscuam in his esse oportet facilitatem. Az, amire Szent Hilarius itt rájött, minden hieratikus és liturgikus nyelv legfontosabb feladatainak egyike: megőrizni a távolságot a vallási és szakrális misztérium, valamint a profán és materiális élet között, fölkelteni a szakralitás, az isteni misztérium érzetét, s főként fölemelni az embert a hétköznapi, kisszerűén emberi vonatkozások fölé. Tehát a liturgikus imádság közösségi imádság, amint Szent Ciprianus már megjegyezte: publica est nobis et communis oratio, et quando oramus non pro unó séd pro toto populo oramus, quia totus populus unus (De dóm. or., 8). Ily módon mindig létezik bizonyos feszültség a liturgikus nyelv két lényegi feladata között, ami a vallásos szellemiség kifejezése és a kommunikáció feladata. 20 Lásd Christine Mohrmann, „Les origines de la latinité .chrétienne ä Rome”, Vigíliáé Christianize, 3 (1949) 67 skk.
