Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Mohrmann, Christine - Török József (ford.): A liturgikus latin nyelv
48 Christine Mohrmann Ezen általános megállapítások után itt az ideje megvizsgálni, melyek a liturgikus latin nyelv jellegzetes vonásai. Alapelvnek lehet tekinteni, hogy ez a hieratikus nyelv nem organikus egység, amely általános, belső törvények szerint fejlődött a köznyelvek mintájára, amelyek népek vagy egy nyelvet beszélő csoportok természetes kommunikációs eszközei. A liturgikus latin a Kunstsprachen (mesterséges nyelvek), a stilizált nyelvek csoportjába tartozik, amelyek tudatosan eltávolodnak a köznyelvektől. Hasonlítási lehetőséget a görög eposzok nyelve nyújt, amelyben egymás mellett nagyon különböző elemek találhatók. Jelen vannak a legkülönbözőbb dialektikus elemek, a nagyon archaikus szavak és fordulatok a hozzájuk viszonyítva fiatalabbak- kal, és mesterséges elemek, ez utóbbiak a köznyelvben soha nem léteztek, hanem az aedes (templom) művészetének keretében keletkeztek. Mindezen oly különböző összetevők egyetlen stílusban ötvöződnek, egyetlen hagyományos, formulákban gazdag nyelvezetben, amely semmi máshoz nem hasonlítható művészi egységet alkot.21 A liturgikus latin szintén nagyon különböző elemekből állt egybe, melyek különböző korszakokból és környezetekből származnak, mégis tagadhatatlan stílusegységgel rendelkeznek. És ami feltűnő, egészen ügy, mint az epikus stílusban, a formulák nyelvezete itt is fontos szerepet játszik. Ez a liturgikus nyelvben a görög eposzéhoz hasonlatosan a szabad improvizációs és kompozíciós hagyományból ered (mely a zsinat utáni időkben számos visszaéléshez szolgált hivatkozási alapul; a fordító megjegyzése!). Azért, hogy a liturgikus latin nagyon különleges jellegét az ember jobban megértse, érdemes emlékezetbe idézni néhány lényeges adottságot: 1. A liturgikus latin a keresztények latin nyelvének keretei között született, és amint már említésre került, annak egy változata, sajátságos ága. 2. Abból a tényből kifolyólag, hogy a nyugati liturgia, nevezetesen Rómáé elég későn lett latinizálva, Róma liturgikus latinja a legrégebbi formájában a keresztények latinjának elég fejlett fázisát őrzi. Ezért a liturgikus latin világosan különbözik a biblikus latintól, amely még mindig magán hordja a Szentírás legrégibb változatainak bizonyos nyomait, amelyek a II. századra mennek vissza, vagyis arra a korra, amely tanúja volt a legrégibb keresztény közösségek kebelén belül végbement, az első nyelvi elkülönülésnek. A római latin liturgia kezdeteitől fogva meríthetett a kincseiből annak az érett nyelvnek, amely két évszázados fejlődés után rögzült és irodalmi nyelvként 21 Lásd Karl Meister, Die homerische Kunstsprache, Leipzig 1921; Milman Parry, Lesformules et la métrique d'Homtre, Paris 1928; Id., L’épithtte traditionelle dans Homere, Paris 1928.
