Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1-2. szám - A kánai menyegző - Joseph Ratzinger - Bourgeois, Daniel - Török József (ford.): A napkeleti bölcsek a kánai menyegzőre sietnek
A napkeleti bölcsek a kánai menyegzőre sietnek 57 jától kissé túlzott mértékben függő perspektíva gyorsan megkapta a teológiai és szentségtani támogatást. A görög hagyomány pedig, élén vezéregyénisége, Nazianzoszi Gergely, valamint az alexandriai hagyomány a keresztség-epifá- nia témából kiindulva hamarosan kidolgozza a teológiai vonatkozásokat. Végül az antiochiai egyház a kánai menyegző elbeszélésén keresztül bevezeti aj egyességi-nászi témákat és a három esemény többoldalú megközelítését bontakoztatja ki a maga sajátosan lírikus és himnikus hagyományában. Napjainkban túl könnyedén azt gondoljuk, hogy az ókor nagy keresztény közösségeinek liturgikus élete monolitikus tömbökhöz hasonlítható és egymáshoz viszonyítva azok élesen elkülönültek. Epifánia triptichonjának megalkotása szükségszerűen ennek ellenkezőjét tételezi fel: a római Sol in- victustói soha nem jutottak volna el a kánai menyegzőig Krisztus megke- resztelkedésének tematikus és szimbolikus átelmélkedése nélkül. Fontos tudni, hogy a liturgikus hagyományok nem a külsőségek és az átjárhatatlanságok kapcsolataiban helyezkednek el, mintha a hagyományok nem segítették volna elő kölcsönösen termékenységüket. Könnyen lehet megállapítani, hogy ma a legkreatívabb liturgikus helyek azok, amelyek leginkább odafigyelnek a liturgikus hagyományoknak erre az intercommuniojáva. A második megállapítás másféle: végeredményben, amikor az oly gazdag és érzékeny egyensúlyok helyükre kerülnek, semmi áron nem szabad azokat módosítani. És csak sajnálni lehet azt a módszert, amellyel a II. Vatikáni Zsinat után a missale és a lectionarium liturgikus reformja éppen ezen a fontos ponton eltékozolta (a dilapidé) ezt az igazi kincset. Egyrészt, meg akarván szüntetni azt a liturgikus struktúrát, ami meghosszabbítja Epifánia ünneplését és annak a szükséges teret biztosítja, ugyanis bizonyos, hogy advent első vasárnapjától az Úr bemutatásának az ünnepéig (február 2.) olyan koherens ciklus létezik, amelynek megvan a maga előkészületi része. Advent vasárnapjai ennek ellenére megtalálták a várakozás elmélyítésében való koherenciát és az előrehaladást, amit Szent V. Piusz lectionariuma elvesztett. Másrészt, az ünnep örömének meghosszabbítása felől az ünnep örömének egyfajta megcsonkításával (mutilation) találjuk magunkat szemben. A karácsonyi időnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, sőt a feriális olvasási ciklus térjen vissza bizonyos esetekben már vízkereszt előtt, mintha minél hamarabb vissza kellene térni a hétköznapiságba, a megszokott rendbe. Ami vízkereszt-epifánia idejét illeti, annak egészen egyszerűen el kellett tűnnie, jóllehet igencsak kitartott volna február 2-ig, ami a karácsonyi ciklus bezárásának hagyományos időpontja. Ez a „maltuzianizmus” igen szigorúnak tűnik kortársaink szemében, akiknek talán nagyobb szükségük lenne, hogy visszakapják az „örömöt és az éneket”, amiről a zsoltár beszél... De
