Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 3-4. szám - Hittan az iskolában - Sport - Spieker, Manfred - Szax László (ford.): "Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet"
Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet 107 imperializmus formájának tekintendő, mely kihúzza a talajt a vallások közötti párbeszéd lába alól. A párbeszéd ebben a perspektívában - hangzik Joseph Ratzinger ellenvetése - „a saját pozíciók, illetve a saját hit egy fokra való helyezése a másik meggyőződésével. Tehát nem kell több igazságot átadni, mint amennyi a másik pozíciója”. A vallások közötti párbeszéd így „pontosan a relatív credo megtestesülése lesz, a konverzió és misszió ellentéte”. Ezen irányzat képviselői közé tartozik Raimon Panikkar, Felix Wilfred és megszorításokkal ugyan, de Jacques Dupuis is. Panikkar, saját pozícióját interkulturálisnak definiálja. Nem lehet probléma, „keresztényként más vallásokhoz is tartozni, addig amíg ez nem a keresztény tanítás megtagadását jelenti és nem vezet botrányhoz”. Végül is a vallások, így hangzik egyszerű alapvetése, „nem olyanok mint a pártok, ahol egyszerre mindig csak egyben lehet tagnak lenni”. Ő maga is bejárta az utat, a kereszténységtől, a hinduizmuson át a buddhizmusig, „anélkül, hogy bármikor is megszűnt volna keresztény lenni”. Panikkar számára maga a kereszténység is egy „szinkretikus vallás”, sőt egy szekta, mivel az „ábrahámi-görög kultúra ismerete nélkül de facto nem lehet senki egyszerű keresztény”. Dupuis is „kettős vallási hovatartozásról beszél”. Az ember lehet egyszerre keresztény és hindu, keresztény és buddhista, vagy „valami hasonló”. A vallások teológiájában nem lehet „megelégedni a hagyományos doktrínák a-priori dedukciójával”, hanem a „megélt valóságból” kell kiindulni. Magyarán: nem az ortodoxiát, hanem az ortopraxist, nem az igaz tanítást, hanem az igaz életet és cselekedeteket kell hangsúlyozni. A relativista vallások teológiája Lessing nyomába lépett, aki már 1779-ben kijelentette, hogy a zsidóság, a kereszténység és az iszlám csak a „ruházatban, ételben és italban” különböznek egymástól, de nem a hirdetett igazság tekintetében, amiért tehát ezen vallásokhoz tartozóknak teljesen felesleges azon vitatkozniuk, hogy tulajdonképpen melyik is az igazi. Sokkal inkább azon kéne versengeniük, hogy jámborul, szelíden, megbízhatóan és jó szándékkal melyikük tudja a legtöbb jó cselekedetet végrehajtani. Ennek a felvilágosult és öntelt relativizmusnak eddigi legokosabb és legalázatosabb kritikusa Joseph Ratzinger, aki Lessing elméletével szemben az igazság keresésének kérdését a vallás gyógyító és megtisztító hatásának kérdésével helyettesíti. Ha azonban „az igazság már nem felismerhető és a valótlantól nem megkülönböztethető, (...) akkor a jó is felismerhetetlenné válik, a jó és a rossz közötti megkülönböztethetőség elveszíti alapját”. Ratzinger már korábbi művében, az 1968-ban megjelent „Bevezetés a kereszténységbe” című írásában is védte a kereszténységet, melyet az értelem vallásának, a Logos, vagyis a történelembe belépett Isteni szó vallásának tart. „Az, hogy a kereszténységben végül minden egy emberen, a názáreti Jézuson múlik”,
