Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Pfeiffer, Heinrich - Füzes Ádám (ford.): Krisztus teológiai ábrázolásának alapvető pontjai
38 Heinrich PFEIFFER ja, ékíti a szent épületeket és anélkül, hogy le kellene írni, köny- nyedén közel hozza a Biblia történeteit mindazokhoz, akik nem tudnak olvasni. Ebből a szempontból a képmások kérdése, vagyis az egész egyházi művészet, kívül marad a teológián. Theodorosz, a konstantinápolyi Stúdión apátja, a képmásokról szóló fejtegetése végén teszi csak meg az első lépést a kérdése megoldása felé, érvelését mindazonáltal Nyugat még nem fogadta el.3 Valójában helyesen figyelmeztet rá, hogy a képmás jellege sem az emberi, sem az isteni természetre nem vonatkozik, kizárólag a személyre. Csak az egyes személy az, aki felismerhetővé válik, hála ábrázolhatóságának. Ezt a jelenséget pedig - tesszük hozzá mi - bármelyik karikatúrában jól leleplezhetjük. Ezzel bizonyítottá válik, hogy a képrombolók kettős érvelése erőtlen. A képmás tehát, vagy jobban mondva az egyén felismerhetősége, valami olyan lelki igazság, mint minden szó, amit kiejtünk vagy leírunk: anyagi hordozóra van szüksége, levegőre vagy papírra. Az az érzésem, hogy a nyugati filozófiában és teológiában sokszor összekeverik a „lelki” és „elvont” fogalmakat. A bálványok általános, és nem egyedi természetének kell tulajdonítani, hogy képmásaik csak egy darab anyagot jelentenek, ahogy ezt az Ószövetség prófétái állítják. Valójában a bálványistenek képmásai a természet erőinek ábrázolásai, mint például a termékenységé, de egyáltalán nem egy bizonyos személy képmásai, sem az egyetlen Istenéi. Egyedül Jézus Krisztus egy időben Isten és személy. Ez az alapvető fontosságú és rendkívüli tény emeli Krisztus képmását minden más fölé. Csak ez az arckép képes egyetlen emberben egyesíteni az isteni természet általános, mindenre kiterjedő ere3 Antirrheticus, Migne, PG 99, sp. 420..
