Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Simonis, Adrianus - Füzes Ádám (ford.): A zene és az öröm
A ZENE ÉS AZ ÖRÖM 23 a herceg előtt magát a szolgálónak álcázva jelenik meg, majd leleplezi valódi személyét. És íme a csoda: a hercegnő újra érzi férje szerelmét, ahogy már évek óta nem érezte azt, a herceg pedig újra fölfedezi szenvedélyét saját felesége iránt. „Hercegnő, irgalom”, könyörög a herceg, se szomorú, se drámai, hanem lágy énekével, a hercegnő pedig szelíden válaszol: „túl kedves vagyok, és azt mondom, hogy igen”. Váratlan béke uralkodik, nem azért, mintha a hűtlenkedés elfelejtődött volna (hiszen ténye soha sem volt ennyire világos), hanem mert azt megbocsátották. A megbocsátásban az ember mérhetetlen szeretettel találkozik, amely erősebb magánál a rossznál, és így a béke, az öröm erősebb magánál a fájdalomnál. Ez a szíve Mozart zenéjének, ez a forrása a derűnek, ami nem más mint öröm, amely azért adatott, hogy az ember földi tapasztalatai közepette próbálja állandósítani önmagában. A Lét, Isten szerete- te, amelyet az ember saját határainak és rosszra való hajlandóságának tudatában él meg és fogad el, tudva, hogy mennyire nem képes jót tenni. Gondoljunk a E-moll concerto-szimfónia hegedűre és brácsára K 36. csodálatos adagio tételére, az első rész áttetsző fénye és könnyű pengetése után Mozart teljes egészében hangnemet vált, szomorú tempót választ, majdnem egy temetési menetét. Mintha Beethoven Hetedik szimfóniájának hirtelen váltása visszhangoznék itt. És akkor íme, szinte a semmiből tűnik elő a lágy téma. Nem felejtődött el teljesen az első ütemekben vibráló bánat, de megbékélt, olyan szomorúság ez, amely nevet. Ez az atyai ölelés képe, jó és biztonságot adó, a derű és a megváltás forrása.
