Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Simonis, Adrianus - Füzes Ádám (ford.): A zene és az öröm
24 Adrianus SIMONIS Mozart Requiemje Ha van zenemű, amelyben egymás mellett hallgató a fájdalom és az emberi bűn az egyik részről, és Isten megbocsátó, újjáteremtő irgalma a másik részről, akkor ez kétségtelenül Mozart befejezetlenül maradt Requiem je, s amelyen befejezetlen- sége ellenére mégis csodálatosan sokat elmond a hívő emberről. Túlságosan hosszú lenne részletesen végig elemezni e mű kimeríthetetlen gazdagságát, érdemes azonban kiemelni, hogy az egész Dies irae szekvencia egy feldúlt pont felé tart. Dies ime: az elején Mozart teátrálisan szólaltatja meg a megfellebbezhetetlen isteni ítéletet. Mennyi könny, mennyi félelem támad majd az emberben, amikor szembesül mindazzal a rosszal, amit elkövetett. Mégis az érkező bíró előtt, a félelmetes fölségű Király előtt (Rex tremendae maiestatis: itt megjelenik a trónjáról leszálló király, aki egy hosszú lépcsősoron át érkezik meg a bűnös néphez), az ember csak egyet tehet, kegyelmet kér: Salva me fons pietatis! Háromszor ismétli meg: az első csak váratlan feltörésnek tűnik, szinte akaratlanul mondja. A második ismétlés egészen éles regiszteren történik, mintha szégyell- né az ember, hogy ilyen vakmerő: ennyire bűnösen ekkora kegyet kérni? A harmadik alkalommal a mondat szomorú hangnemet ölt, de erősebb, határozottabb lesz: tudatában van a maga rosszaságának, de annak is ugyanúgy a tudatában van, hogy az egyetlen, amit Isten színe előtt tehet, az, hogy bocsánatot kér. Mert ő az, aki salvas gratis, ingyen üdvözíti azokat, akiket üdvözíteni kell (salvandos). O a Fons pietatis, a kegyelem Forrása. íme, Aki üdvözíti az embert, íme, Aki a kegyelem és az öröm Forrása, ez a derű megtapasztalása: az isteni irgalom. És valóban, miután a kérés erősebben, újra felhangzik a Confu- tatis maledictisben (Voca me cum benedictis, ahol az örök tűz
