Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Szentháromság és Egyház - Ruspi, Walther - Mohos Gábor (ford.): A kilencedik és a tizedik parancs
22 Walther Ruspi szolgálóra, ökörre, szamárra vonatkoznak, tökéletes összhangban vannak a parancs hamisítatlan eredeti értelmével. A Kivonulás könyvének szerkesztésében a pontosítások felsorolása az első helyen említi a feleséget, itt mint a felebarát tulajdonát, hasonló módon, mint a szolgákat és az állatokat. Egyszóval, amint azt a tízparancsolat általunk használt formája is pontosítja a végén, mindaz, amit a felebarát birtokol az ő sérthetetlen tulajdona és ebben a parancsban biztos védelemre talál. A Második törvénykönyv szerkesztésében világosan különbséget tesz a felebarát felesége és tulajdona között azáltal, hogy a felebarát tulajdona elleni bármiféle támadás tilalma elé helyezi a felesége utáni „vágy” tilalmát. Az utolsó parancs így kétfelé lett osztva: a felebarát felesége iránti „vágy” tilalma és a felebaráthoz tartozó javak utáni „vágy” tilalma. Ezenkívül ez a változás magával hozta a parancs tartalmának újfajta értelmezését: a könyv szerzője össze szándékozik kötni ezt az utolsó két parancsot a házasságtörés és a lopás két korábbi tilalmával. Míg ezekben egy külső tettet tilt, vagyis a házasságtörést és a lopást, addig az utolsó két parancsban már magát a felebarát felesége és tulajdona utáni belső vágyat tiltja. Az utolsó parancsnál ez belső, lelki síkon valósul meg, amely különbözik a házasságtörés és a lopás külső tettének tilalmától”2. A Tízparancsolat az Egyház hagyományában A Tízparancsolat (a Sömá Izrael-lel együtt: MTörv 6,4kk) már a késői zsidó hagyományban azok közé az írások közé tartozott, amelyeket kívülről meg kellett tanulni és naponta el kellett mondani. Valószínű, hogy a korai keresztény katekumenátusban is a 2 Ibidem p. 210.
