Communio, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Az irgalmas Atya szentsége - Bouyer, Louis - Füzes Ádám (ford.): A nyugati templomok
A NYUGATI TEMPLOMOK 43 nagy liturgikus újjászületés tetőfokán Franciaország és Németország székesegyházai és templomai bizonnyal a nyugaton valaha is létező legjobb példák egyikét látták vendégül. Egyetlen dolgot nem ismert sohasem a közép- és újkori Nyugat, egészen egy legújabb kori időpontig, és ez a jellegzetesen római konstantini bazilika használata, annak úgynevezett „szembemiséző” oltárával. Az a manapság általánosan elfogadott feltevés, miszerint egy ilyenfajta elrendezés gyakorlatilag egyetemes lett volna egészen a többé-kevésbé késői középkorig, nem bír semmiféle történelmi alappal. Az Alpoktól északra körülbelül százötven oltár áll még eredeti helyén, amelyeket biztosan a kereszténység első évszázadára lehet datálni. Nos egy német régész, Braun, miután tüzetesen megvizsgálta őket, arra a vitathatatlan következtetésre jutott, hogy közülük - talán egy vagy két kivételével - egyet sem használhattak a „nép felé” végzett liturgiához4. És nem csak a dokumentumokban nem található, legalábbis a nyugati világban - Róma és a közvetlen környéke képez csak kivételt - semmiféle nyoma ennek a feltételezett átalakulásnak a nép felé fordult helyzetből abba a másikba, amely egyedül ismeretes úgy nyugaton mint keleten egészen a legújabb korig, de semmiféle nyomát sem találjuk annak, hogy ezt az elrendezést átvétették volna a római rítus IX. század utáni elterjedésével. Midőn a római rítus a gallikán és mozarab rítusok helyébe lépett, sehol sem módosult jelentősen a templom vagy a szertartások rendje. Mindaz, amit a középkori Nyugat a római rítusból kölcsönvett, az néhány könyörgés és kisebb részt az olvasmányok rendje. Ezen a ponton Róma volt az, akit a többi nyugati egyház jobban befolyásolt, és aki aztán lépésről lépésre jobbára befogadta azok liturgikus szokásait. 4 Vö. J. Braun, Der christliche Altar, München 19322.
