Communio, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Kettős millennium - Bouyer, Louis - Füzes Ádám (ford.): A római bazilikák
58 Louis Bouyer először látják az úgynevezett „szembemisézést”: mennyi keresztvetés, oltárcsók, a szent színek mozgatása és felemelése és az átváltoztatás utáni számtalan térdhajtás (amely utóbbiból valójában csak annyit látnak, hogy a celebráns időről időre eltűnik). Mindezekből azonban semmi sem létezett az egyházatyák korában. A szent színek kézbevételét az alapítási elbeszélés alatt csakis a középkorban vezették be. Kicsit később csatolták hozzá a keresztvetéseket (amelyeket csak az újkorban sokszoroztak meg), majd pedig az úr felmutatásokat (a második a régebbi, valószínűleg a VIII. századra megy vissza, míg az átváltoztatást követő csak a XIII. századra). A térdhajtások mind a középkorból erednek. Amint azt Cyrille Vogel nagyon jól bemutatta, ezzel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy nem szabad összekeverni a liturgián való részvételt annak nézésével. Az eucharisztikus színek kíváncsi szemlélésének gyakorlata, különösen az átváltoztatás pillanatában, teljességgel ismeretlen volt az ókori kereszténységben. Ezt a XIII. század végén vezették be az úr felmutatással egy időben. Általánosabban azt lehet mondani: túl azon, hogy ehhez sohasem társult az egész nép liturgikus részvétele, a celebráns különféle gesztusaira irányuló fokozott figyelem sokkal inkább a valódi részvétel hiányának ellensúlyozására született, amely alól többé-kevésbé csak a pszichológiai részvétel volt kivétel. Az ortodox egyházban, amelyben minden kortárs egyház közül a leginkább érezheti a hívek egész közössége, hogy a liturgia teljességében részt vesz, ott a legkisebb a vágy és a lehetőség arra, hogy lássák, mit csinál a pap. És ezt egyszerű megérteni: vagy nézik, amit más tesz értük, helyettük, vagy pedig együtt teszik. Az ókor kereszténységében, miközben a püspök vagy pap egyedül mondta az eucharisztikus imát, minden keresztény, papság és világiak együtt imádkoztak vele, ugyanazon testtartásban, ugyanabba az irányba fordulva, válaszolva a prefációra és a záradékra, teljesen tudatában lévén annak, hogy amit a celebráns mond, azt mindnyájuk nevében mondja. Sohasem juthatott eszükbe, és valójában nem is jutott, hogy a pap-
